(Ez a cím borzasztó. Ha nem tudja az ember, honnan van, azért, ha tudja, akkor azért. De már így marad.)
Elővigyázatosan meghúzódott a megfeketedett facsonk mögött,
nehogy a távozók meglássák. Aztán Lélek megcsóválta a fejét – miért is tennék, vissza se néznek –, és
ettől egész, formákat épphogy sejtető légteste is ingott vele, mint ahogy a
lenti völgyben a szélfútta fűtömeg is tette.
– Egyre neveletlenebbek – állapította meg végül keserűen,
suttogásnak is kevés hangon. Majd előlebbent rejteke mögül, és a mezítelennek
feltűnő lábfejével megbökött egy otthagyott chipses zacskót, ami zörögve gurult
tovább a hirtelen kezdődő és veszélyesen meredek domboldalon.
Kedvelt turistacélpontnak számított ez a városka-széli
dombtető, főleg ilyen késő-fényes órákon. A remek kilátás teszi, belátni innen
az erdőség megannyi tetszetős természeti kincsét, hát még milyen szépre
szerkeszthető képek készülnek innen a magasból.
No meg voltak azok a városi legendák holmi kísértetjárásról,
bár az okok ezen része szűk rétegeket vonzott csupán; ők késő éjjel érkeztek
ide, furcsán villogó és zajt csapó eszközökkel.
Az előbbi csoport, egy szedett-vedetten szimpatikus baráti csapat viszont csak piknikezni jöttek, elnyűtt, kockás
pokrócokkal és széles jókedvvel. Valami olcsó sörből nyakaltak egyre nagyobb kortyokat, túl
hangosan röhögtek a saját, kifejezetten átlagos sztorijaikon, cigarettavégek
parázslottak fel, az egyik srác egy ukulelét is magával cipelt, hamiskásan
dalolásztak mellé.
Lélek áhítattal figyelte őket.
Talán, ha nem sóhajt egyet vékonyan, pont annyira csöndesen,
hogy a sóhaj hangját fel tudja kapni emberi képzeletük sötétje – te is hallottad, mit mondanak erről a
helyről –, nem rohantak volna el ilyen magukhoz mérten is szedett-vedetten,
de legalábbis nem ennyire hanyatt-homlok.
Valószínűleg a szemetet is összeszedték volna a piknik után,
nem csak kirángatták volna alóla a pokrócokat. Aztán majd nézhetnek, ha
pénzbírságot kapnak. Még ilyet.
A rönk tövében ekkor megmozdult a poros föld, mintha egy
vakond áskálódna hevesen odalenn.
Lélek egy pillanatra még inkább elhalványodott, mint akit
felráztak a gondolataiból, majd kelletlenül a kezébe fogta az arcát.
– Igen, persze, előjöhetsz.
A felásott földkupacból megjelent egy félénken feltartott
ujjperc-egyveleg.
Lélek kissé bosszúsan ugyan, de hozzásimította saját
lélek-kisujját. Szinte elzsibbadt, az érzést legalábbis legjobb emlékei szerint
ehhez lehetett hasonlítani; mint amikor emlékeztetni kell egy elaludt végtagot,
hogy igen, ez is hozzád tartozik.
– Kisujj-eskü. Nincs már itt senki.
Azzal Váz a felszínre küzdötte magát. Csontonként szedte
össze megmaradt személyét, bár szomorúan konstatálta, hogy újra elvesztett a bal
lábfejét alkotó darabokból egyet, és a koponyája is közel állt a betöréshez.
Egyébként jószerivel maradéktalanul összeállt önmagaként, és
ezzel elégedett lehetett. Amíg arra képes, hogy elüldögélhet idekint még egy
darabig, meg ki tudja lógázni vékony (annyira vékony, hogy ennél vékonyabb nem
is lehetne) lábait a völgy fölött, minden csupán aggasztó kellemetlenségnek
tekinthető.
Recsegve le is telepedett a kitaposott fűre, és egy darabig
a látképet fürkészte, ami aranylott és narancslott és a távolban a sötét
sziluett-fák között csillogott egy tó.
Aztán Váz Lélekre emelte üres tekintetét, és bár nem tudott rámosolyogni
(mert már rég elvesztette a mosolyhoz szükséges fizikai elemeket), de legalább
megpróbálta. Mindig megpróbálja.
– Szép napunk van, úgy látom. – Nehezen mozgatta az
állkapcsát, és a hangja is furcsán szólt, disszonáns emlékzöngeként ahhoz
képest, ami még életükből rémlett mindkettőjüknek. Megszokhatta volna már,
Lélek mégis egy pillanatra arrébb rebbent.
– Igen. Mondjuk. De mindjárt vége, szóval… – vonja meg aztán
a vállát.
– Nézd, én eddig békében nyugodtam, nekem csak most kezdődik
ez a szép nap! – nyújtózkodott Váz, majd megtámaszkodott hátul a két kezén, a
csuklója roppant egy erélyeset.
Kellemes csend vette körül ezután. Aztán az a fajta csend,
amikor várunk (válaszra, jelre, pontra). Túl hosszú ideig tartott, és semmi sem
történt. Váz körbekémlelt, és ekkor jött rá, mekkora hibát követett el.
– Ne haragudj, kérlek, nyelvbotlás volt. Gyere vissza, na,
tényleg, ne haragudj.
Tudta, hogy ott van még, csak nem akar látszani, nem ment el
igazából. Részben Váz hibája hiszen, hogy nem tud elmenni sehova. Talán egyszer
majd elfogy teljesen, porcikája és legendája sem marad, és akkor Lélek elmehet,
vagy továbbmehet, vagy ami ezután van. Talán.
A bűntudat fantomfájdalomként feszítette a bordáit; Váz nem
szeretett erre gondolni.
– Tényleg sajnálom.
Lélek nem mutatkozott, és a nap lassanként eltűnt az erdő
mögött.
Váz kényelmetlenül ücsörgött, megpróbálta törökülésbe
rendezni a tagjait, majd jobb híján felmérte, mit hagytak itt azok az emberek,
akik miatt nem merészkedhetett elő előbb. Hihetetlen, hogy már ennyi
feltételezett magánytól is zavarba jön.
Az összegyűrt szalvéták, a műanyag-csomagolások, és egy fél
szendvics között turkált, böködte a dolgokat, külön figyelmet fordított arra,
hogy a hangyákat, akik hamar rátaláltak erre a kincsesbányára, ne bántsa.
Végül kiszúrt valami érdekeset is a szemétréteg alatt. Egy
cigarettás doboz volt az.
Felvette, megrázta, kinyitotta. Két szál ott hevert benne
érintetlenül. Ha Váz szeme csillogni tudott volna, fényesebb lett volna a fent
pislákolni kezdő Esthajnalnál, de ő se értette pontosan, miért lelkesül
ennyire.
Egyet rögtön a szájához emelt, illegette a fogai között,
majd olyan kecses tartással és teátrális mozdulattal vonta el onnan, hogy
már-már elnevette az előadását. Elképzelte, ahogy eközben kileheli azt a nem
létező füstöt, amit amúgy sem tudott volna letüdőzni.
Ekkor nevette el magát ténylegesen. Mármint, csinált valamit, ami kis túlzással nevetésnek értelmezhető.
– Borzasztó vagy. – Lélek jelenléte ott csücsült a jobb
oldalán, szisszenésére Váz hirtelen fordította a fejét, majdnem egy teljes
fordulatot is leírt vele. – Nem is dohányoztunk soha.
– Biztos? – kérdezte Váz, miközben a koponyáját igazgatta. –
Egyszer sem próbáltuk ki?
– Á-á. – Lélek kedvtelenül a füle mögé tűrt egy szállongó
hajtincset.
– Hát… Lehet, akartuk, csak nem volt rá alkalmunk.
– Már nem is lesz, mármint, rendesen – bámult le a
völgysötétre. Megszólaltak a tücskök.
Váz továbbra is úgy játszott azzal a bagóval, mintha valóban,
nagykomolyan szívná azt a minőségtelen dohányt. Először irritált ignorálással
próbálkozott, de hát mit tehetett volna, Lélek nem bírta ki mosolygás nélkül.
Ha már egyszer ő tudott mosolyogni, miért is ne, úgyse tud sokáig haragudni.
– Hagyd abba, te idióta. Nincs is meggyújtva.
– Képzeld oda, én is azt teszem. Majdnem tökéletes. Majdnem…
Hm. Ahogy mondtad. Rendes. – Fogai közé szorítva a szálat, a dobozban maradtat
kirázta onnan maguk közé. – Tessék, ez a tied.
Lélek óvatosan utána nyúlt, bár eleve reménytelenül. A cigaretta
a füvön feküdt, nem maradt meg finom szellemujjai között.
– Rendben, ez nem is baj – húzta el végül a kezét, és
tényleg nem tűnt annyira csalódottnak. – Majd ezt is elképzelem. Meg nézlek
téged.
Váz bólintott. Azzal az eddig szájában tartott szálat
elnyomta, és felvette a másikat, ahogy a porcai kattogtak, öngyújtót imitált,
és újrakezdte az előadását, mélyet szívott a dohányból.
Lélek azt képzelte, lehunyják a szemüket hozzá, és hogy utána
holdfényes füstkarikákat eregetnek az ég felé.
Abban pedig mindketten egyetértettek, hogy ha Váz egy fényes
csillag felé tartja a csikk végét, és elfordítják a fejüket, illetve hunyorognak
is mellé, amennyire lehetséges, egészen olyannak tetszett, mintha meg lenne
gyújtva.