Szűrt-Realizm

(Ez a cím borzasztó. Ha nem tudja az ember, honnan van, azért, ha tudja, akkor azért. De már így marad.) Elővigyázatosan meghúzódott a megfeketedett facsonk mögött, nehogy a távozók meglássák. Aztán Lélek megcsóválta a fejét – miért is tennék, vissza se néznek –, és ettől egész, formákat épphogy sejtető légteste is ingott vele, mint ahogy a lenti völgyben a szélfútta fűtömeg is tette. – Egyre neveletlenebbek – állapította meg végül keserűen, suttogásnak is kevés hangon. Majd előlebbent rejteke mögül, és a mezítelennek feltűnő lábfejével megbökött egy otthagyott chipses zacskót, ami zörögve gurult tovább a hirtelen kezdődő és veszélyesen meredek domboldalon. Kedvelt turistacélpontnak számított ez a városka-széli dombtető, főleg ilyen késő-fényes órákon. A remek kilátás teszi, belátni innen az erdőség megannyi tetszetős természeti kincsét, hát még milyen szépre szerkeszthető képek készülnek innen a magasból. No meg voltak azok a városi legendák holmi kísértetjárásról, bár az okok ezen r...

A Föld új, mint rég: sötétek az egek, rom-hidegek a tájak, és kietlenségében semmi sem mozdul. A Természet figyel csupán, árgus szemekkel, megbújva a bolygó felett, a bolygó alatt. Bírónak néznék, bár tanú csupán. Megrezzen a völgy elvadult fövenye, kósza derengés, mint holmi lidérc, járja a vidéket.  Ez örökkönvaló: a z Élet érkezik előbb.  Nyomában jár már a Halál, pillanat-pontossággal.  Szemben egymással, a rét két túloldalán,  délceg, elképzelhetetlen valójukban, ott állnak ők.  Meghajolnak, ahogy dukál, nagy csaták és méltó ellenfelek előtt, a szemkontaktus marad; a körülöttük lévő hegyek feszültséget sisteregnek.  Aztán átváltozó sziluettek, ugyanaz az alak, ami egyszerre fenyegetés és tiszteletteljes csodálat: az Élet hatalmas kígyólényén a fehér pikkelyek éle ezüst, és Halál fekete hüllőtestén aranyként csillan meg a szüremlő fény. Villámnál gyorsabban rontanak egymásnak.  Tükör minden mozdulatuk, egy-mozdulattal ütköznek és vá...

Széttépni a felhőket, szerteszét, szerteszét. Cintia ezt dalolászta aznap, gyerekkoruk hátsó verandáján. Cintia olyan hétéves forma volt, szép, szöszke, szertelen, akiről el is hiszed, hogy örökre ilyen szép, szöszke, szertelen marad. Ezt ő is nagyon jól tudta magáról. Az a fajta lányka ő, aki mindenkire tisztán és tündöklően rákacagott, mert a trükk botrányosan egyszerű: ha így tesz, minden szava, szándéka szent, és minden hisztis könnycseppje főben járó bűn. Ezt mások persze nem sejthették, amúgy nem lett volna ennyire vicces a dolog. Hát mindannyian visszamosolyogtak rá, a drága, kicsi Cintiára. Ezzel együtt pedig tették, amit a drága, kicsi Cintia óhajtott, idegenek, ismerősök, és persze, a szülei. Egyedül a nővére nem. Ő sose mosolygott, talán senkire sem. A nővére volt Cintia ragyogó, akaratos mosolyának árnyéka. Cintia mélyen megvetette ezért.   Széttépni a felhőket, szerteszét, szerteszét. Ezt dalolta aznap Cintia, a veranda lépcsőjén, az újonnan kikönyörgött csillogós szan...