"Ez egy metafora..."

(Ez a cím borzasztó. Ha nem tudja az ember, honnan van, azért, ha tudja, akkor azért. De már így marad.)

Elővigyázatosan meghúzódott a megfeketedett facsonk mögött, nehogy a távozók meglássák. Aztán Lélek megcsóválta a fejét – miért is tennék, vissza se néznek –, és ettől egész, formákat épphogy sejtető légteste is ingott vele, mint ahogy a lenti völgyben a szélfútta fűtömeg is tette.

– Egyre neveletlenebbek – állapította meg végül keserűen, suttogásnak is kevés hangon. Majd előlebbent rejteke mögül, és a mezítelennek feltűnő lábfejével megbökött egy otthagyott chipses zacskót, ami zörögve gurult tovább a hirtelen kezdődő és veszélyesen meredek domboldalon.

Kedvelt turistacélpontnak számított ez a városka-széli dombtető, főleg ilyen késő-fényes órákon. A remek kilátás teszi, belátni innen az erdőség megannyi tetszetős természeti kincsét, hát még milyen szépre szerkeszthető képek készülnek innen a magasból.

No meg voltak azok a városi legendák holmi kísértetjárásról, bár az okok ezen része szűk rétegeket vonzott csupán; ők késő éjjel érkeztek ide, furcsán villogó és zajt csapó eszközökkel.

Az előbbi csoport, egy szedett-vedetten szimpatikus baráti csapat viszont csak piknikezni jöttek, elnyűtt, kockás pokrócokkal és széles jókedvvel. Valami olcsó sörből nyakaltak egyre nagyobb kortyokat, túl hangosan röhögtek a saját, kifejezetten átlagos sztorijaikon, cigarettavégek parázslottak fel, az egyik srác egy ukulelét is magával cipelt, hamiskásan dalolásztak mellé. 

Lélek áhítattal figyelte őket.

Talán, ha nem sóhajt egyet vékonyan, pont annyira csöndesen, hogy a sóhaj hangját fel tudja kapni emberi képzeletük sötétje – te is hallottad, mit mondanak erről a helyről –, nem rohantak volna el ilyen magukhoz mérten is szedett-vedetten, de legalábbis nem ennyire hanyatt-homlok.

Valószínűleg a szemetet is összeszedték volna a piknik után, nem csak kirángatták volna alóla a pokrócokat. Aztán majd nézhetnek, ha pénzbírságot kapnak. Még ilyet.

A rönk tövében ekkor megmozdult a poros föld, mintha egy vakond áskálódna hevesen odalenn.

Lélek egy pillanatra még inkább elhalványodott, mint akit felráztak a gondolataiból, majd kelletlenül a kezébe fogta az arcát.

– Igen, persze, előjöhetsz.

A felásott földkupacból megjelent egy félénken feltartott ujjperc-egyveleg.

Lélek kissé bosszúsan ugyan, de hozzásimította saját lélek-kisujját. Szinte elzsibbadt, az érzést legalábbis legjobb emlékei szerint ehhez lehetett hasonlítani; mint amikor emlékeztetni kell egy elaludt végtagot, hogy igen, ez is hozzád tartozik.

– Kisujj-eskü. Nincs már itt senki.

Azzal Váz a felszínre küzdötte magát. Csontonként szedte össze megmaradt személyét, bár szomorúan konstatálta, hogy újra elvesztett a bal lábfejét alkotó darabokból egyet, és a koponyája is közel állt a betöréshez.

Egyébként jószerivel maradéktalanul összeállt önmagaként, és ezzel elégedett lehetett. Amíg arra képes, hogy elüldögélhet idekint még egy darabig, meg ki tudja lógázni vékony (annyira vékony, hogy ennél vékonyabb nem is lehetne) lábait a völgy fölött, minden csupán aggasztó kellemetlenségnek tekinthető.

Recsegve le is telepedett a kitaposott fűre, és egy darabig a látképet fürkészte, ami aranylott és narancslott és a távolban a sötét sziluett-fák között csillogott egy tó.

Aztán Váz Lélekre emelte üres tekintetét, és bár nem tudott rámosolyogni (mert már rég elvesztette a mosolyhoz szükséges fizikai elemeket), de legalább megpróbálta. Mindig megpróbálja.

– Szép napunk van, úgy látom. – Nehezen mozgatta az állkapcsát, és a hangja is furcsán szólt, disszonáns emlékzöngeként ahhoz képest, ami még életükből rémlett mindkettőjüknek. Megszokhatta volna már, Lélek mégis egy pillanatra arrébb rebbent.

– Igen. Mondjuk. De mindjárt vége, szóval… – vonja meg aztán a vállát.

– Nézd, én eddig békében nyugodtam, nekem csak most kezdődik ez a szép nap! – nyújtózkodott Váz, majd megtámaszkodott hátul a két kezén, a csuklója roppant egy erélyeset.

Kellemes csend vette körül ezután. Aztán az a fajta csend, amikor várunk (válaszra, jelre, pontra). Túl hosszú ideig tartott, és semmi sem történt. Váz körbekémlelt, és ekkor jött rá, mekkora hibát követett el.

– Ne haragudj, kérlek, nyelvbotlás volt. Gyere vissza, na, tényleg, ne haragudj.

Tudta, hogy ott van még, csak nem akar látszani, nem ment el igazából. Részben Váz hibája hiszen, hogy nem tud elmenni sehova. Talán egyszer majd elfogy teljesen, porcikája és legendája sem marad, és akkor Lélek elmehet, vagy továbbmehet, vagy ami ezután van. Talán.

A bűntudat fantomfájdalomként feszítette a bordáit; Váz nem szeretett erre gondolni.

– Tényleg sajnálom.

Lélek nem mutatkozott, és a nap lassanként eltűnt az erdő mögött.

Váz kényelmetlenül ücsörgött, megpróbálta törökülésbe rendezni a tagjait, majd jobb híján felmérte, mit hagytak itt azok az emberek, akik miatt nem merészkedhetett elő előbb. Hihetetlen, hogy már ennyi feltételezett magánytól is zavarba jön.

Az összegyűrt szalvéták, a műanyag-csomagolások, és egy fél szendvics között turkált, böködte a dolgokat, külön figyelmet fordított arra, hogy a hangyákat, akik hamar rátaláltak erre a kincsesbányára, ne bántsa.

Végül kiszúrt valami érdekeset is a szemétréteg alatt. Egy cigarettás doboz volt az.

Felvette, megrázta, kinyitotta. Két szál ott hevert benne érintetlenül. Ha Váz szeme csillogni tudott volna, fényesebb lett volna a fent pislákolni kezdő Esthajnalnál, de ő se értette pontosan, miért lelkesül ennyire.

Egyet rögtön a szájához emelt, illegette a fogai között, majd olyan kecses tartással és teátrális mozdulattal vonta el onnan, hogy már-már elnevette az előadását. Elképzelte, ahogy eközben kileheli azt a nem létező füstöt, amit amúgy sem tudott volna letüdőzni.

Ekkor nevette el magát ténylegesen. Mármint, csinált valamit, ami kis túlzással nevetésnek értelmezhető.

– Borzasztó vagy. – Lélek jelenléte ott csücsült a jobb oldalán, szisszenésére Váz hirtelen fordította a fejét, majdnem egy teljes fordulatot is leírt vele. – Nem is dohányoztunk soha.

– Biztos? – kérdezte Váz, miközben a koponyáját igazgatta. – Egyszer sem próbáltuk ki?

– Á-á. – Lélek kedvtelenül a füle mögé tűrt egy szállongó hajtincset.

– Hát… Lehet, akartuk, csak nem volt rá alkalmunk.

– Már nem is lesz, mármint, rendesen – bámult le a völgysötétre. Megszólaltak a tücskök.

Váz továbbra is úgy játszott azzal a bagóval, mintha valóban, nagykomolyan szívná azt a minőségtelen dohányt. Először irritált ignorálással próbálkozott, de hát mit tehetett volna, Lélek nem bírta ki mosolygás nélkül. Ha már egyszer ő tudott mosolyogni, miért is ne, úgyse tud sokáig haragudni.

– Hagyd abba, te idióta. Nincs is meggyújtva.

– Képzeld oda, én is azt teszem. Majdnem tökéletes. Majdnem… Hm. Ahogy mondtad. Rendes. – Fogai közé szorítva a szálat, a dobozban maradtat kirázta onnan maguk közé. – Tessék, ez a tied.  

Lélek óvatosan utána nyúlt, bár eleve reménytelenül. A cigaretta a füvön feküdt, nem maradt meg finom szellemujjai között.

– Rendben, ez nem is baj – húzta el végül a kezét, és tényleg nem tűnt annyira csalódottnak. – Majd ezt is elképzelem. Meg nézlek téged.

Váz bólintott. Azzal az eddig szájában tartott szálat elnyomta, és felvette a másikat, ahogy a porcai kattogtak, öngyújtót imitált, és újrakezdte az előadását, mélyet szívott a dohányból.

Lélek azt képzelte, lehunyják a szemüket hozzá, és hogy utána holdfényes füstkarikákat eregetnek az ég felé.

Abban pedig mindketten egyetértettek, hogy ha Váz egy fényes csillag felé tartja a csikk végét, és elfordítják a fejüket, illetve hunyorognak is mellé, amennyire lehetséges, egészen olyannak tetszett, mintha meg lenne gyújtva.

Mad

Add Comment

Képet Kapok-Sztorit Adok

2021. június 8., kedd