… akarsz, akarsz-e játszani halált?
Tempus narrabo.
ⴵ ⴵ
Te
██████
Félek
ⴵ ⴵ
Éjfélig, hajnali háromig, reggel kilencig hét perc számol vissza. Mennyi, de mennyi homokszem.
Egyszer volt, hol nem volt, ezek ketten meg kint fekszenek a sivatagban. (És máshol is vannak, máshogy, ugyanakkor, együtt. Ez még nem lényeges, és már nem is lesz igazán az.)
Kint fekszenek a sivatagban, ahol a csillagok a legragyogóbban mutatják mesterségesen húzott mintáikat meg a közöttük húzódó semmisséget, és ahol a csontok évszázadokig (csak néhány szívdübbenés, csak néhány óra-kattogás) rejtőzhetnek nyugalomban a mélyben.
Kint fekszenek a sivatagban, és ez pontosan olyan kényelmetlen, mint amilyennek hangzik.
– Meg klisés egy kicsit. Nem teljesen így képzeltem – jegyzi meg tárgyilagosan Mori, akit itt és ekkor már nem így hívnak. Az egyik szeme elé egy kopott ezüstérmét tart, úgy sandítja végig a fölöttük keringő eget. (Nem is emlékszik, honnan szerezte.)
– De mi bajod a klisékkel, én szeretem a kliséket – mondja Memento, akit szintén máshogy hívnak már itt és ekkor. Pergeti a hideg homokot az ujjai között, várja, hogy minden szemcse aláhulljon, egyenletesen, ahogy a gravitáció húzza őket lefelé; a maradékot, ami a tenyerén ragadt, próbálja lerázni. Nem sikerül.
Ahogy egymás felé fordítják a fejüket, Mori a szemében látja tükröződni az égbolt világát és sötétjét, és ha jól figyel, önmagát is. Ezt megnyugvásnak nevezné.
– Érted – folytatja Memento –, azért vannak, mert mindenki ismeri őket, mindenki tudja, mit várhat tőlük. És ez jó! Meg aztán van, amikor mégse! Sose tudhatod, mikor lesz belőlük valami teljesen totálisan más. Az apróbb részletekkel, amikre jobban odafigyelsz így.
Mori annyit fűz hozzá sokatmondóan, hogy ehhh, majd az érméjét egyszercsak a kitartott ökle tetejére helyezi.
– Fej vagy írás?
– Fej.
Az érme a magasba pöccen, egy pillanatra mintha új csillagot avatnának odafent, majd fémes csattanással visszaütődik Mori kézfejének. Hunyorogva lesi meg az eredményt.
– Oké, végül is igazad lehet. Meg épp itt az ideje, hogy ez is megtörténjen egyszer. Mármint, hogy igazad legyen. – Figyeli Memento nevetésének ívét az ajkain, közben az érmét a fehér öltönyzakója zsebébe süllyeszti vissza, amin nem fog sem a jövő, sem a múlt. – Mondok akkor én is egy klisét, szeretni fogod.
– Mondjad! – fordul felé Memento lelkesen.
– Mielőtt meghalsz, lepörög előtted az életed. Ezt mondják.
Memento a homlokát ráncolja.
– Ez nem klisé, ugye tudod?
– Ha te mondod – Mori tekintete újra az égben, tehát a kérdés, amit a következő pillanatban feltesz, egészen költőinek hat. – Mire emlékszel?
Mementónak sikerül kuncogás közben hümmögnie, a fejét is csóválja.
– Mindenre, te buta, mindenre, ami történt! – Egy pillanatig (dübb-dübb) elgondolkodik. Megrázza a fejét, ez azért mégse stimmel teljesen. – Legalábbis a fontosabbakra, talán azokra. Rád. Szóval… Végül is, ja. Mindenre is.
– Meséld el azt a mindent is – suttogja Mori, főleg Mementónak. – Kérlek.
De valahol, mellékesen, ennek a kerek nagy világnak is.
ⴵ ⴵ
Peregjen.
ⴵ ⴵ
Két dolog mindenképp kell a teremtéshez.
Az egyik az idő, a másik egy név.
Morinak a kezdetekben csupán az egyik volt, de abból rengeteg: a határtalan, a véges-végtelen most.
Egy pillanat.
Még egy.
És még egy.
Ez biztos. A többi kissé homályos, mint az ébredés utáni első pislogás.
ⴵ ⴵ
A hangok az elsők, és tisztábbak is a képeknél – mint a kavicsok koccanása. (Olyan élőlények súlyos léptei és súlyosabb lélegzetvételei alatt, amiket később elképzelni is alig tudnak majd. Bár némi kutakodás, és lehetséges, hogy Mementónak egyszer eszébe jutnak.)
A burjánzó sás zizegése, ahogy karcsú szálai között átsziszeg a szél.
Megrecsegnek a gigászi fák ágai.
A tó diszkrét fodor-zúgása.
Egy szitakötő csálé szárnyainak neszezése mindeközben. Ez elhallgat később, ahogy leszáll az egyik fa törzsére.
Ez a hallgatás marad, ahogy próbál szabadulni a száradó, ragadós fanedvből, az aranyló borostyánból, de nem tud, nem tudott, soha nem fog tudni.
A névtelen Mori nem szólhatott egy szót sem. Szálló sóhaja is, ha volt, az néma volt.
Egyes-egyedül volt.
Ott sem volt.
ⴵ ⴵ
– Eddig tartott, hogy igazat adjak neked. Vagyis, lennének kérdéseim. Mit is kerestem volna ott?
– Ssssshhh-sssh-sh – nyomná Memento a mutatóujját Mori ajkaira, de, mivel oda sem néz, miközben ezt teszi, és Mori is ösztönből húzódna arrébb, így a lendületes csitító mozdulat egy lendületes arcon ütésként csattan. Csak úgy finoman. – Nem biztos, hogy mindennek van értelme. Nem mehetünk vissza megnézni, hát mit lehet tenni. Bízz az emlékeinkben!
– Ha az emlékeztem nem csal, most törted el az orromat – pislog sűrűn Mori a fájdalomtól. – Ne érj hozzám többet, na – morogja hozzá súlytalanul.
És Memento vidáman, az előbbiből semmit sem okulva legyint a sötét levegőbe. Nem érint most semmit a keze, de egyébként esze ágában sincs komolyan venni Mori szavait, felszabadítóan régóta nem. (Erről eszébe jut egy kiszáradt folyópart friss és fanyar zöld-illata. Könnyeden mosolyog rá, de itt még nem tartunk.)
– Persze-persze, ne légy már ilyen komoly, valld be, hogy fájhatott volna jobban is, de most figyelj, jön a legjobb rész!
– Nem vagyok hajlandó… Várj, itt, az elején? – masszírozza Mori az orrnyergét, szipog párat, úgy dönt, jobban van (egyébként tényleg nem fájt ennyire). – Kizárt.
– Mondom, figyelj!
ⴵ ⴵ
A névtelen Mori nem volt egyedül.
Hegyoldal-mélyben, a derengésben és a hűvös esőszagban, ott és akkor talán arra gondolt, de talán mégsem, hogy ez a lény, aki egykor majd mindent elnevez, egy elmondhatatlanul furcsa szerzet.
A rég kimúlt tűzrakás alatt a parázs az utolsókat ropogta, fénye pattogva izzott fel a barlang egyenetlenségein, és az ember-előd zilált, vacogó alakján.
(Az ő története: élt. Erős volt, azután öreg lett, fiatal volt, aztán beteg lett. A hidegben hátramaradt. És most, úgy néz ki, úgy hiszi, úgy sejti, a története vége, mi más: meg fog halni.)
Mori feje félrebiccent, ahogy bámulta őt, és hallgatta, ahogy a levegőt hörgi, valahogy hangosabb, mint ahogy kint süvített a viharos szél.
Hosszan ki. Élesen, egyre nehezebben be. A mellkasa is erre az ütemre járt föl-le, föl-le.
Föl. Le.
És ekkor, a tűz oszló füstjén át, a szemük összetalálkozott.
A névtelen megdermedt rettent döbbenetében. Az ember pillantása viszont semmit nem változott: előre meredt.
Előre.
Előre.
Végérvényben, jött rá ekkor Mori, az ember nem őt látja. (Az ezzel jött megnyugvás utóíze keserű.)
A tekintete elveszett egy csak számára létező távolban, ami túlmutatni látszott fagyon és fájdalmon, és mintha annak a csak neki létező helynek az opálos fénye csillogott volna vissza az itteni parázs-izzás helyett a pupillájáról.
Tetszhetett neki mindaz, amit odaát látott: az ember szája óvatosan felfelé görbült, és nem is vacogott már annyira.
A mellkasa megemelkedett. Lecsüggedt újra.
Ujjpercek rezzentek a szemközti barlangfal felé; erőtlen próbálkozás, hogy felemelje a kezét, a mozdulat el se kezdődött, és véget is ért.
Mori közelebb lépett, közelebb hajolt, és azon kapta magát, hogy kíváncsi.
Azon kapta magát, hogy hiába néz előre, hiába néz vissza a válla fölött: látni nem lát.
És mégis.
Látni akarja ő is, mi ez, tudni akarja, hogy honnan érkezik ez a furcsa ragyogás ennek a furcsa szerzetnek a szemébe, beszélni akart róla, meg akarta kérdezni, pontosan minek szól a remegő, nyugodt mosoly az arcán.
Azon kapta magát aztán, hogy az ujjbegyei gyengéden lecsukott szemhéjakon pihennek. Ugyan érezte még az ember bőrének langyos hőjét, de ő nem mosolygott és nem mozdult többé.
Aztán ki is hűlt teljesen.
Nem is mozdult soha.
Nem is élt soha.
Odakint a szél olyan hangosan üvöltött, mintha elhallgatott volna, és a névtelen Mori válla megzuhant, mintha a hegy maga omlott volna rá.
(Később fejti meg, hogy észveszejtő csalódottságot érzett ekkor. Aztán újra megfejti, hogy bénító rémületet. Aztán újra és újra, hogy mindent magába foglaló ürességet.)
Itt a dermedtség.
Mozdulni akart. Takarodni innen, elmenni előle és előre és tovább. Nem bírt.
Megrekedt ebben a talán-pillanatban. Valóban csupán egy pillanatról lehetett szó. Nem többről. Nem lehetett több.
Egy pillanat. És még egy. És még egy. Míg világ a világ.
Körkörös ígéret az elmúlásra, ami soha nem jön el.
Soha.
És soha.
És soha.
(Ezt úgy hívják: jelen.)
Ebben a pillanatban a névtelen Mori kegyetlenül egyedül volt.
Míg a fülébe nem súgtak, ami felért egy csillagokig elérő kiáltással:
– Hali!
Mori elkapva a kezét úgy hőkölt hátra, mintha nem lenne holnap, a lélegzetét megszaggatta a pánik, ahogy átbukdácsolt az élettelen emberen, a falnak nyomult, és szemtől szembe került a másik névtelennel.
Méregették egymást a hökkent csöndben.
Majd a másik névtelen ártatlanul elmosolyodott.
– Hali – ismételte meg. – Megzavartalak? Csak nézelődnék.
– Te… Mit… Hogyan? – kérdezte Mori zavartan. Találkoztunk mi már?
– Hát így. – Azzal erősen, az akkor létező világegyetem minden koncentrációját latba vetve szuggerálni kezdte Mori mellett a falat. A tekintetét végigvezette a saras talaj mentén, majd föl egészen a barlang tetejéig, bejárta a teljes teret, mielőtt visszatért volna Morihoz, és felé bólintott. – Így nézelődök.
Mori zavara egycsapásra elmúlt, kedve lett volna a szemét forgatni.
– Lenyűgöző…en nem így értettem, hallod.
– Te végigvizslattad már ezeket? – jött erre a szinte áhítatos kérdés.
– Miket?
– Gyere ide, megmutatom, nézelődj te is.
Kínosan hosszú idő telt el, mire Mori feltápászkodott, majd bizonytalanul a másik névtelen mellé ballagott. De legalább ez az idő eltelt, tovavánszorgott súlyosan, és Mori meglepetten vette tudomásul, hogy ezt a vánszorgást, ezt az elmúlást érezte is.
Furcsa. Bele is borzongott.
A parázs kialudt egy ideje. A vihar is elült, csupán halk csipp-csepp hangokat meg kékesszürke, nyirkos fényt hagyva maga után, és a másik névtelen végtelen türelemmel álldogált addig is, lábujjról sarokig billegve, kezét a háta mögött kulcsolva.
– Szóval – szólalt meg megint, mikor Mori két lépéssel mellette elhelyezkedett. – Nézd.
Mori nézte.
Fekete vonalak. Fehér formák. Meleg, földszínű kavalkád. Ez borította a barlangfalat az ember teste fölött.
– Nézem – súgta. – Mi ez?
– Jaj, várj, játszunk felismerőset, ez például… – mutatott egy ábrára a névtelen, csupa elnagyolt narancs görbe és sötét vonás a mélyedésekben is futva, és még legalább három hasonló szerepelt mellette. – Szerintem egy bölény.
(Abban mindketten meg tudtak egyezni jóval mindenek után, hogy Memento itt nem konkrétan bölényt mondott. Valami mást, ami bölény-jellegűt jelenthetett akkoriban. Abban nem feltétlenül értettek egyet viszont, hogy egyébként milyen formában társalogtak akkor – lehet, csak morogtak egymásra.)
– Ezek meg itt éppen, ha jól gondolom, levadásszák – tette hozzá, miközben a bölény-ábrákat körülvevő pálcikákra bökött, amik sokan voltak, pálcika-lábaikkal rohantak, és pálcika-karjaikban vonalka-botokat céloztak egyenesen az állatok képei felé.
Mori az ember és a pálcikák között járatta a tekintetét.
– Azok ott… Ő lenne, nem? – Elhúzta a száját. – Nem hasonlít.
A másik névtelen szórakozottan széttárta a karját.
– Ő csinálta, szerinte pedig hasonlít! De van más is! – Azzal élénken tovább magyarázott, mutogatva robogott oda minden festéshez, hogy mindent a lehető legszemléletesebben mutasson be. – Az ott például egy ló, az meg medve, az meg farkas, az a legcukibb, awh, hogy vicsorog, az meg…
Mori hallotta is meg nem is, miközben megfordult.
Kézlenyomatok sokaságával találta szembe magát. Világos festékanyagba mártott tenyerek nyüzsögtek öt-ujjak szórványos körvonalai között és fölött és alatt, a nyers kő szinte már nem is kapott helyet a felmázolt kéz-rengetegben.
Ahogy az ujjai a porlékony festékhez értek és tenyerét egy fehérrel rajzolt, aprónyit nagyobb tenyérhez érintette, felvillant előtte még egyszer és utoljára, ahogy az ember alig-mosolya látszólag errefelé nyújtózott, még egyszer és utoljára. Aztán elfelejtette. Nem is tudta soha.
(Amit ismert talán: a csillogás abból a másholból. A legapróbb sugár a legsötétebb térben.)
– Hm.
– Hmm?
Erre Mori rápislogott a másik névtelenre, aki hirtelen mellette termett, az ő tenyere egy szénnel maszatolt tenyérhez nyomódott a falon, és azok sem passzoltak tökéletesen.
– Sokan járhattak itt – mondta Mori jobb híján, ezek a szavak is alig jöttek ki belőle.
– És mindenki el akart mondani, hogy itt volt – vigyorgott rá a másik névtelen. – Amúgy a kedvencem az ez.
Leguggolt, arrébb gurított néhány kavicsot, meg leporolta kissé a fal mentét. Itt nem festés látszott, hanem egy vésett vonal a kőben, ami elindult körbe, járt körbe, saját belsejébe tartott, és ott megállt.
– Csiga. Ez egy csiga. – Mori szemöldökvonására diadalmasan felemelt egy törött kis csigaházat a sárból. – Azért van itt, mert az történt, hogy az egyikőjük látta, hogy van itt egy csiga, és itt hagyta ezt a csigát a falon, ami hasonlít rá, mert amikor itt járt, volt itt egy csiga. – Szikrázott a szeme a boldogságtól. – Szép, nem?
Mori pedig leereszkedett mellé a földre. Amikor a névtelen Memento felé nyújtotta a csigaházat, nem fogadta el. Még egyszer végigpillantott a barlangon, a képeken, az emberen, majd biccentett.
– Tényleg szép.
ⴵ ⴵ
– Így találkoztunk – szól bele Mori, ki tudja, leszögezi vagy kérdezi-e. Az ujjait összekulcsolja a mellkasán.
– Üüühöm – helyesel Memento, miközben félig felkönyökölve a feje alá gyűri a feledés-fekete öltönyzakóját. – Nekem nagyon tetszene, ha így találkoztunk volna. – Azzal visszahuppan fekvésbe. – Az a csigavonal szerinted megvan? Fut még körbe és körbe? – Fura kérdés, nem is kérdés. Aztán kattogásnyi szünet.
Csupán egy ezüst zsebóra lánca akad a keze ügyében, azt csavargatja a csuklójára, az ujjai közé. (Nem is olyan rég kapta, ajándékba, emlékül.)
Az időt, ha rá is néz, nem realizálja.
– El tudom képzelni amúgy, hogy meztelenek voltunk ekkor – mondja aztán mellékesen és kedélyesen Mori, ahogy a lábait keresztbe dobja.
– Ja, én is – vágja rá Memento. – Az emberek is olyanok voltak akkor, szóval… Lehettünk.
Mori nagykomolyan bólint.
– Fontosak az ilyen részletek.
Drámai sóhaj emeli meg Memento mellkasát; a szeme csukva, így nem is sejti, Mori milyen kifürkészhetetlen pillantással fordul felé, amikor ő következőleg megszólal.
– Kár, hogy nem tudunk visszamenni leellenőrizni.
ⴵ ⴵ
Visszatekintve, az igazság ez (vagy rájönnek majd, vagy nem): túlzás azt mondani, hogy valaha találkoztak volna. Hogy lett volna egy olyan üres momentum, ahol ők ketten nem ismerték volna a másikat.
Bár az is tény, hogy üres pont elég kevés akadt innentől kezdve, vagy egyáltalán valaha, mert a dolgok természetüknél fogva feltartóztatatlanul haladnak előre (járnak körbe és körbe és a többi).
Közben pedig ezek a dolgok nevet is kapnak, mert az ember szereti azt hinni, hogy ezzel alkotja meg magának ezt a mindenséget.
Az idő egyszer csak idő lett, és mert idővel minden bonyolódni kezd, lett az év és a hónap és a nap, óra és perc és másodperc, és persze, a mindig és az örökké és a soha, soha, soha.
Memento és Mori, akiknek még nincs neve ekkor; szóval ők, mondhatni, mindig itt voltak. És a mindigen belül, jó hosszú ideig, ott voltak egymásnak.
ⴵ ⴵ
– Ne ijedj meg, felülnék a nyakadba! – kiáltotta hirtelen az, akit hamarosan Mementónak neveznek.
A névtelen Morival, ebből következően, egyszerre két dolog is történt: az egyik, természetesen, hogy halálra rémült.
Felhőtlen napon tolongtak ott, a tűző napon, a felhőtlennek látszó ünneplés közepette, és igyekeztek talpon maradni. A díszbe öltözött tömeg rendetlen sorfalban szelte át a város virágzó utcáit, tereit, lelátóit; színes-szagos, hallatlanul zajos, csapongón örvendő társaság, és köztük vonultak csillogó vascsörtével, diadalmasan porfelhőt hagyó léptekkel a hazatért győztes hadak.
Összenyomulva, egyre többen, olyan mérhetetlenül sokan voltak a pálcika-emberek.
A névtelen Mori bizalmatlanul hunyorgott minden furcsaságra, ami körülötte zajlott: rezdülésnyi mozdulatok és kapkodásnyi életfunkciók suhantak el mellette, ahogy minden kép és hang zavarrá töredezett szét, egy-egy önálló és különálló, szertedarabolt szekundumra.
Itt a dermedtség.
És akkor Mori minden erejét összeszedve, teljes figyelmével a majdani Mementóhoz fordult.
(A másik dologra, amit ekkor érzett, nehéz lett volna szavakat találni, utólag egyszerűbb: ez a bizsergető déjá vu.)
Memento várakozó tekintete tiszta volt és éles, és abban a pillanatban minden más is azzá vált.
Morinak meg kellett volna kérdeznie: találkoztunk mi már? Helyette ez hangzott el, artikuláltan:
– Azt’ minek?
– Látnom kéne, mi történik ott! – Előre mutatott két előttük álló feje között, miközben az egyik fej tulajdonosa épp letörölte az izzadtságot a homlokáról.
– És erre nincs jobb ötleted?
– Nem akarok jobb ötletet, ezt az ötletet akarom!
A névtelen Mori feszülten fújtatott, aztán jobb híján nehézkesen lejjebb hajolt. Nyikkant egyet, ahogy a másik névtelen felhelyezkedett a vállára, kényelmesen-ráérősen, majd Mori visszanyelte a következő nyikkantást, ahogy a másik a bokáját is koppintva összeakasztotta a lábát a mellkasa előtt.
(A mutatvány közben nagyjából három vagy négy embert lökhettek arrébb, de ezt persze nem vette észre senki.)
– Na, így már jobb, köszi! – paskolta meg a majdani Memento őszinte hálával Mori feje búbját, mikor nagyjából kiegyenesedtek, és nem is figyelt tovább semmi másra, az összegyűlt sokaság fölött kémlelte a felvonulást.
(Ezeket az egyéneket a többi ember szintén arrébb taszította, mígnem egy-egy óvatlanul durva mozdulattól a földön kötöttek ki, hogy ott eltapossák őket.)
Mori egyszeriben megbillegett a súly alatt, hátralépett egyet, vissza előre egyet. A látása ismét kezdett beszűkülni és szétszakadozni. Kapkodta a fejét, helyezkedett a töredék-pillanatok között, próbált kilesni a tömör ember-közegen át.
Látni akart.
– Mi történik? – lihegte.
(Még több ember a földön, aki nem mozdult többé.)
A tenyér a halántékán nem volt se hűvös, se meleg, ahogy szelíden irányba állította a fejét, résekben a történések és kilátás felé.
Mikor a nyakában ücsörgő névtelen beszélni kezdett hozzá, átzúgva a létezés kakofóniáján, Mori figyelt és megtalálta a talajt maga alatt.
– Ott. Ott a diadalmenet. Most fuvolások menetelnek meg bikák, hallhatod is. – Memento a zenére utalt. Mori füléig csupán a sivalkodó légvételek jutottak el, ki és be, ki és be. – Lehet, lesznek elefántok is, bár azt hiszem, azt is hallanánk már, szóval... – Mori érezte, ahogy a vállán némileg jobbra ficeregnek, ő pedig ficergett együtt a mozdulattal, hogy megtartsa magukat. A perifériáján elmaszatolva kitűnt egy alak, lépcsőfokon ücsörögve, egy viasztábla fölé görnyedve. – Ja, nem lesznek, fenébe, majd máskor. De, de, de! Most jön a nagy ember, odanézz!
Nézte ezt is.
A legdíszesebb kocsin érkezett, kísérete körülötte, ő maga makulátlan vörösre festve, és méltóságteljes forgolódással intett oda-oda az egybegyűltenek. A feje fölött szikrázó aranykoszorút tartottak más kezek, és időnként a füléhez közel száraz ajkak sugdostak valamit, amit fontosnak látszott hallania.
A névtelen Mori (pillanatok kérdése) teljes hévvel előrebicsaklott, ahogy a másik névtelen (pillanatok kérdése) áthajolt a feje felett, amennyire fizikailag képes volt erre.
– Le fogsz esni, mit csinálsz?!
– Nem hallom, mit mondanak neki, közelebb tudsz menni picit?
– Nem-nem, hogy tudnék?! – Csoszogásnyit előrébb furakodott. Beleütközött az előttük állókba.
– Csak még egy kicsit… Majdnem értem… – Ezt hallotta még fentről.
– Nem lehet ennyire fontos…
Megpróbált elférni a sorfal két láncszeme között. Azok összezártak, és nem eresztették. Visszalökték. Kapálózott, de az egyensúly már felborult, és mindketten, ő is és a másik is a nyakában, elsöprő lendülettel hanyatt vágódtak a földön.
Csönd lett hirtelen, csak nekik szóló; olyan dolgok csöndje, amik még fontosak lehetnek.
Elégedett somolygás a felverődő porszemek között.
– Tudom, mit mondott.
És itt a dermedtség.
Majdnem. Ez másféle vakuemlék.
– Mit? – Találkoztunk mi már?
– Valami olyasmit, hogy memento mori.
(Valami mást, ami ezt jelenthette akkoriban, de ez igazából sose volt fontos.)
– Memento…?
– Mori.
– Memento – szólította meg Mori félszegen, ahogy egy éledező emléket szokás felidézni.
– Mori! – bólogatott Memento, és a szeme ragyogott.
ⴵ ⴵ
Még nem hűlt ki a fullasztó vulkánhamu, amikor Memento egy felvonulás ünnepi rigmusait dúdolgatva vonalakat karcolgatott bele a mutatóujjával. Néha az eddig kancsalul húzottakat a fejét csóválva széttörölte az alkarjával, és újrakezdte. Néha megállt, és rosszallóan nézegette a csupa-kosz körmeit.
– Mi lenne, ha kifesteném őket?
Mori mellette ült felhúzott térdekkel a hőbe fagyott város utolsókat párolgó legtetején, naptalan egek alatt, rom-árnyékok között.
Kellett idő, mire ráeszmélt, hogy hozzá beszélnek.
– Már szürke, nem? Az is egy szín – hagyta rá végül. – Mit csinálsz amúgy?
– Uhm, hát tudod, megjegyzem, hogy itt voltunk – válaszolt Memento, aztán aprót sóhajtva ismét tisztára simította a hamu-vásznat, hogy az elejéről nekilásson a betűvetésnek.
Hic fiumus cari duo nos sine fine sodales nomina si quaeris…
ⴵ ⴵ
Mem████
████ento
███████
Memento
Memento
ⴵ ⴵ
Ha belegondolsz, a homokóra homokja önmagát keretezi az üvegben.
Csak hő kell hozzá.
Csak egy szikra.
ⴵ ⴵ
Memento itt elhallgat. A homlokát ráncolja, a csuklóját átfogva az óralánc is megpihen.
– Mi az? – kérdezi Mori. Azonnali hatás híján (és csupán minimális bosszúállás céljával) Memento bordái közé bök. – Mi az, na? Nem érünk rá erre, maradj itt!
– Au, na, csak eszembe jutott, hogy egy ponton vízbe estél! – kap az oldalához Memento fancsali képpel, aztán az arca lassan, a fájdalom múlásával réved el. – Egy hajóról talán. Igen, hajó. Mindegy, melyik, elsüllyedhetett amúgy is. Valaki biztos túlélte a dolgot, hogy mesélni tudjon róla. De te beleestél az óceánba, és minden egy nagy feketeség volt, a nyugodt ég és a vadul örvénylő víz is, éjszaka volt akkor is, mint most, fénytelen és só- meg hidegszagú, merev hullahideg, és olyan veszett végtelennek tűnt az egész önmagába kanyarodó univerzum. Ijedt voltál. Elveszett. – Tűnődik a következőleg elé toluló jeleneten. – Aztán persze ott voltam én is. Veled. Úsztam körülötted meg a puffadt vízihullák között pár karcsapást, belefröcsköltem az arcodba a vizet, aztán kitereltelek a partra. – Csettintgetni kezd a másodpercekre, mintha a ritmikus hanggal a részleteket csalogatná elő az agya hátsó, tömött zugából. – Itt mondtad először, hogy ne érjek hozzád? Itt mondtad először, hogy ne érjek hozzád.
Mori szögegyenes pillantása megragad felettük, a sötétben, a hidegben, a veszett végtelenben. Felhő nyomul a Hold elé.
– Biztos jó résznek gondolod ezt is. Ha így beugrott.
– Oh, a legjobb részeket a szívemben őrzöm hiszen! Ez csak olyan kis intermezzo, de lényegesnek tűnik. Ahhoz, hogy itt tartsunk. Ha máshogy történik, talán nem is mi lennénk… – És Memento gondolatai megint eliramodnak más-más-másfelé, kémleli fent a fénypontokat, a tekintete találomra köt össze egyet-kettőt-hármat. – Hány villanykörte kell, hogy kicseréljük a csillagokat?
Dübbenések között időzik a csend, mert Mori őszintén eltöpreng.
ⴵ ⴵ
Ráérnek.
Még tapad homok a kezükhöz, mint csontdarabkák a tengeriszaphoz.
ⴵ ⴵ
Egy lépés előre, tikk-takk. Egy lépés hátra, dübb-dübb.
Körbe és körbe és körbe, mert nem az idő halad, mi változunk.
Előre.
Előre.
Előre…
– Állj meg! – kiáltotta fel Mori elveszetten.
Memento kacagva pördült meg az emberek között, mint aki észre sem veszi, hogy ő az egyetlen a tömegben, aki szabad akaratából teheti ezt meg. Vérvörösre cicomált cipellők, nyúzott bőrök alatt zörgő csontok és vég-fáradt hörgések között suhant el, a zenészek mellé érve lábujjhegyen irányba fordult, úgy integetett.
– Táncoljunk!
Mori megtorpant a mindenség közepén. Körülötte kering a biztos bizonytalanságba rendezett káosz.
Az egyetlen kontraszt ebben a féktelen életlenségben, egy felé nyújtott, ismerős kéz is el-elveszett a táncolók kimerített mozdulatai között.
Találkoztunk mi már?
– Ne érj hozzám…
Követte hát ezt a bizonytalan bizonyosságot, körbe és körbe és körbe.
Memento tükörben mozgott vele, vezette léptüket, körbe és körbe és körbe, és ő üvöltő zenét hallott és húsba vágó ritmust és őrült kurjantásokat és tépázott nevetést és megveszekedett sírást.
Mori pedig kihagyó légvételeket – ki-be, ki-be – és szívdobbanásokat hallott, és érezte, ahogy a nekimenő elcsigázott emberi testek sorra kihulltak az örökmozgó sorfalból, és nem mozdultak többé.
– Miért csinálják ezt? – ordította. (Már elérte volna őt. Már kezébe vette volna kezét. Megijedt, visszakozott, és elvesztette megint. Másnak az ujjai fonódtak az övére, de rögtön, ösztönösen rázta is le magáról. Elkésett.)
– Oh, hiszen ez mulatság, azért! – kiáltotta neki Memento távolról, és énekelni kezdett, hangja ott kísértett a hangszerek mellkasban rezonáló kísérete fölött. – Gyere, táncolj velem!
Mori felé sietett, lépés egy-kettő. Aztán Memento a háta mögül szólt megint, kéz a kézben ő is mindig másik táncost forgatott meg, és mintha, ott és akkor, egy világ választotta volna el a kettejüket egymástól.
– Állj már meg – könyörgött Mori, újra és újra utánakapva, és azt kívánta, bárcsak fogyna az ereje, bárcsak fáradna ő is el és az összes táncos is, és nem tudta, melyik rémíti meg jobban: hogy ezt kívánja, vagy hogy mióta is kívánhatja ezt, és mégsem történik semmi.
– Várj, nem, mégsem! Ez a büntetésük! Nem tudnak megállni! – Ezt a szólamot röpítette felé a hangszerkíséret Memento hangján. – Azt viszont tényleg nem tudom, mit követtek el, hogy meg kell halniuk érte!
ⴵ ⴵ
– Nem büntetés volt. Ők ezt hitték, szóval én is azt hittem. Csak lebetegedtek – jegyzi meg Memento, határozott tényként, nem annyira vicces tényként. – Lehetett valami a búzában, amit azok az emberek ettek. Vagy tömegpszichózis, bár az kevésbé valószínű. Azt mondják. – Aztán még annyit motyog, hogy mint valami danse macabre, és annyit, hogy jaj, nem kellett volna ezt mondanom.
Észreveszi, hogy Mori szeme lehunyva, és túl mélyre lélegez be. Ideges-ügyetlenül a kezéért nyúl, a hüvelykujján ottmaradt homoktól karcos lehetne az érintése a csukló vékony bőrén, azonban még előtte Mori szenvtelenül néz vissza rá.
– Figyelek. Csak nagyon hangosan kattogott az órád.
Neki a görbület a szája sarkán ideges-ügyetlen, távol-csillag halovány, és Memento ugyanígy viszonozza.
– Még jó, hogy figyelsz! A jó részeknél kell is.
ⴵ ⴵ
Mori nem bírta tovább. Összeszorította a szemét, és üvöltött, ahogy bírt: állj!
Még egyszer, mint először: állj!
És újra-újra-újra, amíg szinte megnémult: állj!
Forogtak hát, míg világ a világ. Míg mindenki, de mindenki össze nem rogyott, össze nem aszott, szét nem rohadt.
Míg Memento egy fényes bézsre kopott csontvázzal keringőzött tovább, aztán az is darabjaira hullott a karjaiban, a por szerteszéjjel kavargott, és Memento zavartalan dudorászott és perdült és fordult és dübb és dübb.
Most egyedül kellett volna lenniük, ők ketten. Mori azonban csak azt leste iszonyodva, csöndesülő szívritmusról elhallgatott kilégzésre, hogy mikor jön el a másvilág-üres pont, amikor a másik szeme fakón csillan, és a másik sem mozdul többé.
Egy lépés előre, egy lépés hátra – toporgó talán-tánc.
Állj meg.
ⴵ ⴵ
– Voltál már temetésen?
– Ne érj hozzám!
Memento kezének árnyéka olyan sebesen rebbent el Mori válláról, mint hangtól felvert vad.
Hideg reggel volt. A temetőben vákuum-hallgatás és nyúlós, kaparós köd derengett. A szürke félhomálytól szinte fuldokolni lehetett.
– Ne érj hozzám…
Mori becsukta a szemét és úgy érezte, fuldoklik. Várt még néhány hörgő pillanatot, hogy eloszoljon ez a mindent magába foglaló köd, még egy pillanatot, még egyet és még egyet.
Aztán nem tehetett mást, újra felpillantott.
ⴵ ⴵ
Memento nyugtalanul megkocogtatja a zsebórája üvegét, egyszer, kétszer, mintha új ritmust akarna diktálni a perceknek. Azon gondolkozik (hangosan), tényleg így volt-e. Talán nem is jól mondja a dolgot.
Megjegyzi, hogy pedig ez egy tényleg jó rész, vagyis innen nagyon jó lesz.
Vagy nem is. Inkább mégis megrázza a fejét, és ezzel a sivatagi homok még inkább betemeti holdfénytől fakult szanaszét-haját.
Mori mellette arra a következtetésre jut (szintén hangosan, és kedvesen, ez fontos), hogy igazából a lényeg, Memento jól érezné-e magát akkor, ha így történt volna meg a lepergő életük. Csak ennyi a lényeg.
– Azon gondolkoztam egyébként… Ha tehetnéd – kérdezi Mori halkan –, visszamennél?
Csak egy fejrázás. Csak annyi.
ⴵ ⴵ
Jól emlékszik amúgy.
Nem így volt.
ⴵ ⴵ
– Voltál már temetésen? – Memento alakja egy feltűnően rendezett sír mögül bukkant elő, annak a tetején könyökölt. A frissen vésett név és az éveinek száma makulátlanul kanyargott végig a fejfán.
Hideg reggel volt. A köd, nyúlósan és kaparászón, megmaradt a sírok között, azonban a szürkeségben hervadó színek világoltak: vigasz-kék, részvét-sárga, szeretet-pink a virágokon, élet-rendje-zöld a leveleken és a fehér szirmokon megülő harmatcseppek kristályos tükör-játéka.
Mori még csak nem is pislogott.
Ki tudja, találkoztak-e már.
– Kellett volna? – kérdezett vissza végül.
– Ja, nem, mármint… – Memento ellökte magát a sírkőtől, a mellette lévő fejfa tetejéről felvett egyet a megannyi, bajtársilag otthagyott érme közül. Megforgatta, majd Mori felé lökte, ő alig kapta el. – Jó neked! Csak… Az jutott eszembe, hogy milyen érdekes, amit a temetéseken úgy általában csinálnak. Hogy az emberek összegyűlnek aköré, ami megmarad, és ami megmarad, arról beszélnek, sokat meg hosszan beszélnek, milyen volt, amikor volt. És abból a sokból összeraknak valamit, aki ő volt. – Magától értetődően megpaskolta a sírkő tetejét, majd a háta mögött összekulcsolt kezekkel billegett tovább a sarkán. – Hogy nekik ő volt ő. Felelevenítik. Mennyire jó ez.
Mori most már pislogott.
– Hát ez borzasztóan brilliáns lehet valakinek, aki nem én vagyok.
– Naaaa – biggyesztette le az alsó ajkát Memento. – Nem kell gonosznak lenni!
– Nem vagyok gonosz! – tárta szét a karját Mori. – Csak nem értem, amit mondasz, mert nem mondod érthetően.
– Látod, gonosz vagy! Szóval, arról van szó… Mutatom, várj – trappolt mellé Memento. – Játsszuk most azt, hogy ez… – Mutatta. Összeérintett mutató- és hüvelykujja között képbe foglalta a sírfeliratot Mori előtt. – Ez én voltam. Képzeld el azt, hogy az, ami ott lent fekszik, porló csontostól-oszló bőröstől, az ott én vagyok. Megvan?
– Mi van? – Mori megütközve összefonta a karját maga körül. A koszorúk virágai többé nem menekültek a köd szorításából, ősz-fehérré váltak, és onnantól kezdve Mori mindenhova figyelt, tényleg mindenhová, kereste a kecsesen ívelő szirmok és reszelő-élű levelek színeit, csak a sírra ne kelljen néznie. Valami csikorgott a közelben, talán csak a harmatos fű a talpa alatt.
– Ez! Ez van! Én vagyok! Voltam! – Memento hangja lelkes magasságokba ugrott. – És akkor képzeld el azt, hogy mit mondanál rólam, hogy ki voltam, hogy mit mondanál nekem, hogy ki vagyok! – És a szeme várakozástól csillogott, olyan hosszú várakozástól, amit ő maga fel sem fogott még olyan sokáig.
– Hogy ki vo… Hogy ki vagy.
Memento egyetértően beleühümözött a vákuum-csöndbe, és még valami másba is, lent-messze, dübb-dübb, valami dörömbölt. Kétségben neszezett egy kósza szellő.
Mori arra jött rá akkor (azt hitte legalábbis), hogy képtelen bármit is szólni róla. Lesújtott felfedezésében megereszkedett a válla.
Hiszen talán nem is találkoztak még.
(Inkább arra jött rá, csak később, sokkal később, hogy így nem akar szólni róla.
Így nem. Így soha.
De soha.
De soha.)
– Ki vagy te? – kérdezte hát kavicskoccanás-halkan.
ⴵ ⴵ
Ez te vagy, Memento
Itt mellettem
Mem, ez te vagy
ⴵ ⴵ
– Oh – bámult bele Memento a szürkeségbe, leejtve a kezeit maga mellé. Kis túlzással csalódottnak is lehetett volna hívni. – Hát én… Én azt hittem... Oké – Félrebiccentett fejjel mélázott el a kérdésen, és főleg azon, hogy igazából még sose mélázott el ezen a kérdésen. – Megértem. Ha nekem kéne mondanom valamit magamról, azt mondanám…
Egy ideig nem mondott aztán semmit.
Abban az ideigben mintha nem is a temetőben állt volna, és nem a sírt látta volna maga előtt, hanem valami mást, sok-sok-sok minden mást, vibráló és pergő életutakra elegendő minden mást.
Mori viszont csak a sírkőre fókuszált, és az ujjbegyeiben bizsergés éledt (az elméjében pedig körvonaltalan déjá vu).
Egy csiga épp nyálkás nyomot hagyva kúszott felfelé, lassan áthaladt az első évszámon.
Mori keresztbe fonta a karját, a körme a felkarjába mart, a dörömbölés nem szűnt.
– Nem mondj inkább semmit…
– Azt mondanám, gyökér vagyok.
Egy pillanatra megrezzentek a mindenek.
Aztán Moriból kiszakadt a hisztérikus nevetés.
ⴵ ⴵ
Aztán mindkettejükből kiszakadt a jóízű nevetés.
– Akkora egy idióta voltam, te jó ég… – törölgeti a könnyeit Memento.
– Csak velem együtt, de biztos, hogy ezt mondtad?
– Majdnem száz százalékig biztos vagyok benne. Nagyon vicces lenne.
Mori a könyökhajlatába temeti az arcát, úgy nevet.
ⴵ ⴵ
Mori a kezébe temette az arcát, el-elcsukló kacaja szűrt zajjá lett az ujjai között.
– Én ezt nem bírom… – csikarta ki volna magából, ha Memento figyel rá.
Memento, akkor talán először, kimondottan először, nem figyelt rá.
– Gyö-kér – ismételte, ízlelgetve a szót, lágyan forgatva a szájában (mint az éretlen narancs, olyan volt), próbálgatva az aromáját, a formáját, a személyiségét. – Benne van a tavasz-zsongás, az ősz-reccsenés, a nyári fagy, a téli hő, és minden más is, ami köztük sarjad. Benne van a visszatérés. Ami lesz és ami megmarad. A lehetőség, hogy decemberben rózsa nyíljon. Préselt szirom levéllapok között.
És Memento még mindig nem volt ott, és valami olyan dologra sugárzott a drága félmosolya, amihez Morinak köze sem lehetett. Pedig ő kíváncsi volt.
Látni akart, mindennél jobban látni akart.
Dermedtség a ködben.
– Nem is! – csattant fel Memento hirtelen. – Vagy de is. Ez is. Meg mi minden más is. Széteső kandalló-meleg, ami otthon-meleg, ami senkinek se ugyanaz, és mégis aranyló otthon-meleg mindenkinek. Van erre egy szó… Van erre valami, tudom. Meg! Meg-meg-meg bonyolult csomók egy vékony madzagon, ahogy ökölbe fogod, és vezeted végig rajta a kezed, és meg-megakadsz náluk, hogy miért vannak ott, mennyi az annyi. Egy, két há’… Kilenc. Hatvan. Háromszázhatvanöt. Négyezerhétszázharmincegy… Nem, kettő. Számok és okozat-okok és minták! Konstalli… Konsta… Konstellációk! Mandulás sütemény-illat. Gúnyszavak és bakugrások és altatódal-rímek és parázsba duruzsolt mítoszok. Két hollóból az egyik. Kiégett gyufaszál a fekete szobában és annak a rég eloszlott kékes füstje. Fenyőszagú rejtélyek. Egy rossz helyen tartott oszlopfő. Örök zene és festékrétegek egymás alatt. Egy doboz eltemetve a föld alatt – (Mori élesen beszívta a levegőt, de erre senki nem figyelt, így meg sem történt.) –, de inkább a lakat kulcsa zsebbe rejtve. Egy medálban hordott hajtincs a szív felett. Az is… Az is én vagyok. Unalom és megbánás és csakazértis és nagy szavak.
Végre lehunyta a szemét.
– Bizonyíték vagyok az öröklétre. És mindig is ígéret voltam a halhatatlanságra.
És vigyorogni mert.
– Azt mondják. És ezt mondom. Mit szólsz, szép vagyok?
A tekintetük ekkor összetalálkozott.
Memento pedig tágra nyílt, fénytelen szemmel hátrálni kezdett.
ⴵ ⴵ
Megint rájuk telepszik a csöndesség. Komótosan fordul az éjszaka odafent.
– Akkora egy idióta vagyok, te jó ég… – pityergi Memento, aztán krákog, hogy elfojtsa a pityergést.
– Csak velem együtt maximum. A felsorolásodban az idióta amúgy sem szerepelt – Hiába próbált lágyítani valamicskét Mori a hangján, van, amin minden jóindulattal sem lehet. – Ne légy már ilyen. Nem tehetsz róla.
– Azt hittem, téged látlak akkor. Hogy először találkozok igazán veled.
– Hiszen engem láttál, nem? Rám néztél… Ha te gyökér vagy, akkor én… – Woosh. Nyisszantós süvítés a fogai közül szűrve, aztán elhallgat. – Hiszen csak féltél.
– Nem! Az nem te voltál! – szökken Memento ülésbe, kétségbevonhatatlan meggyőződéssel tartja magát. – Nem te! Tőled sose félnék, tőled nem! – Zihál, ahogy Morira bámul, majd döntésre jutva vadul megtörli a szemét. – Ezt máshogy mesélem, na, az a lényeg. Nem így történt.
Mori végigköveti egy sós kis vízcsepp útját Memento arcán, és a következő mondata ez lenne, visszamennél, hogy ne így legyen?
Aztán meggondolja magát, és sután bólint csupán, meg-megértőn: tényleg ez a lényeg.
Halottról jót vagy semmit.
ⴵ ⴵ
Valószínűleg nem történt más, nem is történhetett: először lett megpillantva az, amit minden ember a története során egyszer kénytelen.
Mementóra viszont egyszerre meredhetett rá saját és minden valaha élt, majd meghalt arca egy percegő homokóra tükröződő üvegéről, és a szikár csontokból álló kéz, ami az órát tartotta, Morié volt, és annak a Morinak a tekintete a homokórán túl végestelen örökkévalót ígért és végtelenül kegyetlen-sötétet, ami egy villanással veszi kezdetét, egy kasza metsző élének suhintásával, ami után nem marad semmi de semmi, és ami nem ismert soha, de soha, de soha kegyelmet.
Ezt mondták, tehát Memento ezt látta, és erre emlékezett még jó hosszú ideig.
ⴵ ⴵ
Memento hátrált egy lépést, és még egyet, és egyre gyorsabban, visszafelé az idő tekeredő szövetén.
Mori nem követte. Csak nézte, dermedten nézte, ahogy az alakját lassanként elnyeli a köd, mint koporsót a rálapátolt föld: az arca maradt utoljára, és a fakó szemei.
Egyedül az ujjpercei rezzentek felé, a mozdulat el se kezdődött és véget is ért, de ez elég volt arra, hogy Memento még gyorsabban temetkezzen bele a fehérségbe.
– Ne érj hozzám! – sikoltotta rettegve, végérvényesen. – Nem érsz hozzám, nem táncolunk, nem úszunk, nem játszunk, nem vagyunk, mi nem… Mi soha, de soha, de soha nem találkoztunk!
Aztán a kitartott pillanatban csend lett.
ⴵ ⴵ
Halottról őszintét szólj, vagy semmit.
Ha semmit sem szólsz, halottabb már nem is lehetne.
ⴵ ⴵ
– Szóval mégis így meséled? – ül fel Mori hátul kétkönyékre támaszkodva, a hangja mélye szelíd.
Memento ajka megrándul, és szipog, ahogy arról motyog, hogy csak addig mondja így, amíg gondolkodik, hogyan legyen máshogy, de apránként nem is tud mást mesélni kettejükről, hiszen nem volt ott, nem találkoztak, apránként kapkodja össze a levegőt a tüdejébe, de nem tudja, nem emlékszik…
ⴵ ⴵ
Mire a varjak a csupasz fákról riadva felreppentek, a hullahideg éjszakában Mori mindig és örökké egyedül találta magát.
Egy elfeledett síron ült törökülésben, csont-szárazra szikkadt virágok között, a fejfára vésett, szinte kivehetetlen nevet és évszámot silabizálgatva a ködben, körmével újra és újra végigkarcolva a kezében ragadt érmét.
Alatta, a kemény föld alatt az, akinek a története nem itt kellett volna, hogy véget érjen, mert élt (dübb-dübb, így zakatolt a szíve, Morit szinte megsüketítette) ezzel együtemben ököllel püfölte a koporsója belsejét, és egészen addig zokogott, amíg nem mozdult többé.
Ami megmaradt belőle, és amit nem elevenít fel már senki, ki is hűlt teljesen.
Nem is mozdult soha, nem is élt soha, porrá lett és elpárolgott könnyekké, és mint minden sohát és mint minden halált, Mori ezt is elfelejtette, mégpedig kegyetlenül hosszú és sötét időkre.
(Ami vele maradt: a magány. Feketelyuk a vakító fehérségben.)
ⴵ ⴵ
Éjfélig, hajnali háromig, reggel kilencig négy perc számolna vissza, de az ezüst zsebóra erőnek erejével szorul Memento szívéhez két óvó öklébe zárva, és nem is ő veszi észre, hogy ki tudja, mióta, nem jár (nincs dübbenés, nincs kattogás), hanem Mori.
ⴵ ⴵ
A többi azért kissé homályos. Mint egy mozgás közben elkapott pillanatkép.
██████... Virágok közt feküdni… █ Inkább mintha borostyánba zárult volna minden. Letörölhetetlen lehelet-pára az üvegen. Nincs több fény, mégis minden túl világos, és megfulladok a szürkeségben.
Nocsak, de engem hallasz! Ideje volt, hah?
Hallak. Tisztán. Megszabadulhatatlanul.
Nos, nem hibáztatlak, minden hangosabb is lett. Ez már csak ilyen, ha új korszakot nyitunk. A sikolyok is élesebbek, és ha az emberek nevetnek, a hang néha végigzúg ezen a nagy kerek világon. Már a képek is beszélnek, főleg, ha sorban pörögnek egymás után. Oh, és visszhangosabbak a másodpercek! Tikk meg takk meg fogaskerekek, ezt el ne felejtsük. Sokkal kevesebbszer akad meg benne a homokszem.
Olyan… Teljesen úgy beszélsz, mint…
Úgy örülök, hogy beszélünk! Miről is beszéltünk? Áh, igen, arról, ami viszont nem változik.
Te mire emlékszel?
Semmire. Semmire, ami történhetett.
Ez azért mégsem stimmel, nem igaz? Egyetlen fontos részlet…
Van egy érmém.
Lenyűgöző. Fej vagy írás?
Nem is dobtam fel.
Tudod, kitől kaptam ezt?
És hogy hol van?
Hogyne!
Minden haldokló percünkben.
Csak fel kell elevenítened.
█ Színlelni sírást, cifra temetőt? █
Értem. Félsz, hogy nem mozdul többé.
█ Akarsz-e együtt a sötétbe menni… █
Nos, úgy nem is fog, ha nincs kivel megosztania a mozdulatot.
De mi… És ha soha nem találkoztunk?
A sohát, a mindiget és az örökkét csupán milliszekundumok választják el egymástól, és az a legjobb, hogy csupán választás kérdése az egész. Feldobhatsz egy érmét, de már tudod, melyik oldalnak drukkolsz. Szeretnél találkozni vele?
Fej.
Mindennél jobban.
Remek, nincs is jobb alkalom visszanyúlni a gyökerekhez. Elmeséled nekem akkor azt a mindennél jobban-t? Hogyan találkoztatok? És hogyan találkoznátok?
Morinak hezitálnia kellett volna.
Csak nyugodtan. Időnk az van bőven.
ⴵ ⴵ
– Ugye nem direkt húztad ki a pöcköt?
Akár rosszallhatná is, helyette Mori kedvtelve állítgatja a zsebóra mutatóit a kilazult gombbal, a számok az óra lapján fehérre fakulnak az üvegen átballagó holdfényben.
– Dehogy – törölgeti a szemét Memento. Először a kézfejével, aztán már szenvedve a csuklójával. – A fenébe, belement a homok…
Mori erre diszkréten elmosolyodik.
– Ne sírj, no. Amúgy, visszatérve a villanykörtékre… – mondja, miközben a megfelelő időt keresi.
Egész előtt három perccel.
Köszöntem.
Ehhh?, sugallja Memento irritált szemének kereksége.
– Átgondoltam. Az én válaszom az, hogy egy sem kell. Nem kell kicserélni a csillagokat. Formálj belőlük más konstellációt, takard el az egyik szemed és figyeld, ahogy új helyre ugranak hirtelen. De kicserélni őket teljesen? – A láncánál fogva tartja fel az órát, újra jár, és ing jobbra-balra, az Orion hol egyik, hol másik csillagának helyét átvéve. – Nem is mi lennénk akkor.
– Szóval te… Nem csinálnál másképp semmit? – pislog Memento szeppenten. – Ha visszamehetnél?
– Csak ha tudnám, hogy annak az útnak a végén is itt lennék veled. De ha minden ugyanebbe a csigavonalba fordul vissza… Nem is tudom, mi értelme lenne.
ⴵ ⴵ
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatosan megtervezett mechanikus óra, amibe az emberek tízezer évnyi pillanatot építettek bele.
Ez előtt az óra előtt ült törökülésben az, akit Morinak hívtak akkoriban (egy darabig), és ez a Mori addig mesélt egy (akkor még) Memento nevűről, amíg először a percmutatók, majd a teljes óralap egyszerűen olvadozni nem kezdett a szeme előtt.
A Mori nevű csupán egy vesszőnyire állt meg, szemrevételezve a fémes pocsolyát a padlón, ami vagy valóban ott volt, vagy nem, de nem is számít, csupán az, ahogy visszaverődött benne a plafon villanykörtéinek fénye. Aztán Mori felkelt, kiropogtatta elgémberedett tagjait, és mint éltető szívdobogást, vitte magával az óra ketyegését, ritmust adva a lépteinek előre, előre és előre.
Továbbra is a ködszerű, dermedt jelenben menetelt, és a jelen sokszor nem volt szép, durrant és robbant és csikorgott és sistergett és nem halkultak a kimúló élethangok sem, de Mori akkor talán először, kimondottan először nem figyelt ezekre. Egyszerre szemlélte a múltat sohavolt-mégis-lett emlékek után kutatva, ahogy az elképzelt jövőbe is tekintett, ahol mintha valami ismerős ragyogást látott volna távol-messze.
Arrafelé tartott, járva ezt a furcsa, álomszerű figyelem-keringőt, egy lépés előre, egy lépés hátra, és Mori arról mesélt, Memento is vele tartott, és azt kívánta, bárcsak Memento is vele tartott volna. Úgy képzelte, neki tetszene mindaz, amit lát, mindez a valósággá csepegő gondolat-játék.
Az, ahogyan Mementóval egymás lábára taposva addig táncoltak, amíg szédelegve és nevetve össze nem estek. Ahogyan Mementóval néhány világot jelentő deszkán bézsre viselt koponyákkal zsonglőrködtek, és elejtették az összeset. Hogy Mementóval a nedves homokba firkáltak az ujjukkal, hogyha tudni akarjátok a neveinket, íme, és nézték, ahogy a hullámok elmossák az egészet, majd újrakezdték. Mementóval felismerőset játszottak post-mortem festmények, majd fényképek előtt állva, ki a halott és ki az élő, és polaroidok hátuljára írták a tippjeiket, amit aztán elástak egy tölgyfa tövébe, egy vasládikóba. Mementóval temetést játszottak, és Mori így is alig találta a szavakat, csak annyi jött ki a torkán, hogy ez te vagy, Memento, itt mellettem, de ezt is inkább csak leírta utána egy vörös posztóra, még kétszer, Memento, Memento.
Mementóval törékeny nefelejcsek és viruló pókliliomok között feküdtek lent a földön. Egyedül ők ketten voltak, mindig ők ketten, és nem féltek, soha de soha de soha nem féltek egymástól.
Mori ezt mesélte. Remélte, az emberek is elhiszik ezt majd neki.
ⴵ ⴵ
Akkor találkoztak utoljára, amikor Mori csónakba szállt, és nehézkesen, a levegőt erőltetetten benntartva és kifújva, de evezni kezdett.
Neszezett az éjszaka, a sás, a fák, a tófodrok.
Az ismerősség ide vezette: a tó közepén, akár egy kiállított ezüstkorong fekete bársonyon, ragyogott a telihold, és ott Mori megállt, imbolyogva felállt, az ujjrései közt ideges táncot járt egy kopott érme, és a szelíd hullámzásban felsejlett előtte, kitől is kaphatta.
Levegő be, levegő ki, és egy kósza mese az elméjében arról, hogy egy ponton vízbe esett, igen, ez a hangos déjà vu, hadarás visszhangja a mélyből, nem is olyan messziről, tisztán csengett. Akkor mondtad, hogy ne érjek hozzád?
Se fej, se írás.
Levegő be.
Az érme felröppent, forgott a semmisségben, és amikor Mori ugrott, nem hangzott csobbanás.
Mintha a csillagok között úszott volna, olyan veszett végtelennek tűnt az egész önmagába kanyarodó univerzum.
Mori rendíthetetlen karcsapásokkal haladt a feketeség legaljára, és soha ilyen hideget nem érzett, ezt a merev hullahideget, a hold fényének csillanása vezette egy darabon, de a sötétség lassanként közrefogta, rátapadt, burokba zárta, és nem tudott, nem tud, soha nem is fog szabadulni belőle.
Itt a dermedtség.
Dübb-dübb.
Mori erre az ütemre és mindennek ellenére hajtotta tovább magát előre.
Aztán iszapot értek az ujjai, és valami fehérség derengett a tófenék nedves szemcséi között. Mori határozott mozdulatokkal tolta el maga elől a szétomló földet, kitartóan és kapkodva ásott addig, míg a fehérség szűrt napfényként sávokat nem festett a vízsodrásba, és már nem is lefelé, hanem fölfelé tempózott, mintha puszta erővel áttört volna egy hatalmas homokóra felső részébe, ahol még van lepergetnivaló.
És a felszínen, ázó falevelek és halovány virágszirmok között, egy körberagyogott sziluett lebegett mozdulatlanul.
Dübb-dübb.
Mori szeme tágra nyílt, száját buborékban hagyta el a pánik. Olyan gyorsan úszott felé, ahogy csak bírta, mindjárt eléri, keze az ő kezét kereste az áramlásban. Akkor találta meg, amikor Mori élesen levegőért kapva kitört a vízből, és Memento csukott szemének pilláira vízcseppeket fröcskölt a lendület.
Vakuemlék ez is.
Fanyar-zöld illatú fák tövébe ráncigálta ki magukat Mori, és lihegett. Memento arca békés és rezzenetlen maradt, és az éles fény szinte fehérre meszelte a szerte-szét haját.
Nem így képzelte el. Így még nem látta. Sose felejtené el.
Dübb-dübb.
Az ébredés utáni első pislogás.
– Memento? – szólította meg Mori, megidézve, felidézve.
A másik felé fordult, minden mozdulata lelassított pillanatkép, és Morinak utána kellett kapnia, hogy ne zuhanjon el, fel kellett segítenie, hogy megtalálja a talajt maga alatt.
Csend volt, jelentős dolgok csendje, és egy végtelen pillanatra úgy tűnt, semmi nem változik.
Aztán Memento napnál is fényesebben elmosolyodott.
Játsszunk felismerőset.
– Oh, Mori. Te gyönyörű, mazochista idióta, te. – Azzal egy szökkenéssel a nyakába ugrott, és Mori átölelte szorosan, azt motyogva, hogy nem vagyok mazochista, illetve hogy el fogunk esni, de komolyan, aztán nevettek, megpördültek a tengelyük körül, forogtak egyet, forogtak kettőt.
Ha tornyok dőlnek, ha bombák robbannak, ha ez az egész bolygó a feje tetejére áll is és semmi sem lesz ugyanaz, mint volt: ők akkor is ott vannak egymásnak, míg világ a világ.
ⴵ ⴵ
– És persze a legfontosabb, hogy megríkattalak! – Memento vigyora megszokott és komolytalan. A zsebóra visszakerült hozzá, a mellkasán pihen, a szíve fölött.
– Én? Sírni? – forgatja a szemét Mori rosszindulat nélkül, szusszan egyet. – Biztosan nem. Csak folyt rólam a víz.
– Persze-persze, játszhatjuk azt is, hogy ezt elhiszem.
– Kifutunk az időből, hé, tikk-takk, alig van két percünk – Nem úgy hangzik, mint aki aggódik emiatt, hessegeti a levegőt a kezével. – Mi történt ekkor, ezután mi jön?
– Várj csak, hmmm – Memento nagy koncentrációt és inspirációt merítő mozdulattal összecsippenti az orrnyergét, és mielőtt hadarni kezd, a nyelvével is csettint. – Tehát. Ez már nem olyan rég volt. Ülünk a sekély folyóparton nyáron, nézzük a zizegő tiszavirágzást. Tudod, azok a rovarok, és ezt ott is elmondtam neked, hogy ezek a kis rovarok egy nap alatt lezavarják ezt az élet nevű dolgot, ennyi idejük jut rá, születnek, együtt vannak, elmúlnak. Erre te furcsa arcot vágtál, és megkérdezted, mintha régóta dédelgetted volna ezt a mesét magadban, mintha elképzeltél volna valami ilyesmit, szóval megkérdezted, hogy esetleg játszunk ilyet mi is? Születést-levést… Itt hezitáltál, csak tépkedted a füvet magad körül, annak nem volt nyissz-nyissz hangja. Amúgy is visszanő, amíg a gyökere a földben marad. Na, és akkor azt mondtam, hátha megnyugodsz, hogy érdekes, pont most gondolnak erre más emberek is, sőt, meg is akarják örökíteni, ahogy ők ezt játsszák, hogy egyszer itt voltak és emlékezni akarnak rá, hogy egyszer nem lesznek itt, mozgóképről mozgóképre. Ez is lenne az időmértékük. Fel is vontad a szemöldököd, hogy mennyire nem lehet egy darab egyedi ötlete sem senkinek. Igen ám, de aztán arra is gondoltak, hogy mozgókép sem lesz! Csak a felelevenítés. Igazi, heh, memento mori. Ezen elgondolkoztál azért, a válladra közben rászállt egy tiszavirág, és visszatérve az időmértékre, kérdezted, ez a születés-levés… nemlevés meddig tartana nekik? – Memento szemének lobogása kortalan. – Tudod te, mit válaszoltam. Nem egy nap. Egy év.
ⴵ ⴵ
Két dolog mindenképp kell a teremtéshez. Sőt, az elmúláshoz is.
Az egyik az idő, a másik egy név.
(Ami segíthet még: nem is egy, de rögtön két idióta.)
Az ő történetük: nem érnek rá.
Rage, rage against the dying of the light.
ⴵ ⴵ
Ezek ketten tovább üldögéltek a pezsgőfürdő szélén a kertben, érett narancsok potyogtak le a fák ágairól körülöttük, és a bugyborékoló hab se meleg, se hidegnek nem érződött, ahogy a lábukat lóbálták benne.
– Unus – biccentett a másik felé Mori, akit egy darabig Annusnak neveztek.
– Annus – szegte fel az állát nagykomolyan Memento, akinek neve ekkor már Unus volt.
Aztán mindketten a távolodó ember-alakokat figyelték, ketten öltönyben, csupa-fekete és csupa-fehér, a nő kezében pedig videokamera, és annak a kis képernyőjéről ezek a mondatok susogtak vissza, csepegő nosztalgiával, szép, nem?, tényleg szép.
Memento hunyorgott, majd bizonytalanul végigmérte magukat.
– Nem is hasonlítunk rájuk.
Szórakozott vállvonás, Mori válasza ennyi volt.
– Mindenki azt képzel, amit szeretne, nemde?
– Végül is… Oh, várj, ezt itthagyták, szerintem nem vízálló…
Memento éppen akkor kapta fel az ezüst zsebóra láncát a medence széléről, amikor a nő hirtelen ott termett mellettük, és a szemük összetalálkozott.
Mori pislogni se mert.
– Kedves vagy, köszönöm, de tartsd meg, ajándék – kacsintott a nő, és már ott sem volt, csak a maga után hagyott tikktakkolás és a fogaskerék-zörgés.
Mementóul.
ⴵ ⴵ
Te
Nem félek
███████… s akarsz, akarsz-e játszani halált?
ⴵ ⴵ
– És itt a vége. Ez volt minden. A fontosabbak, talán. Nekem ez így tetszene – suttogja Unus, aki Memento, álmatagon. Jobb szemén a zsebóra kattogja az utolsókat.
– Megértük ezt is. És megérte az egész. Szép életünk volt – sóhajtja Annus, aki Mori, a szótagokkal már a másodperceket rovátkázza. A szeme lehunyva, bal szemhéján fénylik az érme ezüstje.
– Mégis… Nem azt mondtad az elején, a kezdetek kezdetén, hogy máshogy képzelted? – Kuncog a mondatvég.
– Lehet, de most így történik, tehát így történt, szóval így is fog… – Egy pillanatra megdermed. – Áh.
– Jelen állás szerint nem fog. Erről szólt az egész, nem? Hogy egy ponton bamm, megakad a jelen, itt voltunk, itt nem leszünk.
Egy perc.
– Igaz. Igazad van. Nem félsz?
– Hát nem az lett a vége mégis, hogy itt vagyunk? És ez most valami új, valami teljesen más! Nem, te buta. Nem félek. Egy kis játéktól, veled? Ugyan, ki tenné?
Kezük eléri egymást, a kisujjuk összeakad.
Csend van, végleges csend.
Memento fejében még megfordul, hogy megkérdezi, Mori mit látna szívesen a nemlétező holnapban, milyen meséje szól a távol-messzi ragyogásról, milyen alakja lenne az új konstellációknak. Aztán az utolsó gondolata az a kép, félszemmel végigsandítva Mori mozdulatlanul nyugodt arcán, hogy egy feldobott érme forog-forog-forog megállíthatatlanul.
Se fej, se írás, csak egy feljegyzés porban és hamuban: találkozunk odaát. A csigavonal közepén.
ⴵ ⴵ
A hangok a végsőkig tiszták maradtak.
A süvítő szél a sivatagi dűnék között, a pergő szemcsék.
Egy ezüst zsebóra félig eltemetve, ahogy elütötte az éjfelet, a hajnali hármat, a reggel kilencet.
Ők ketten már nem szólnak egy szót sem. Együtt elakadó sóhajuk is, ha van, néma.
Itt sem voltak.
Míg világ a világ.
ⴵ ⴵ
Requiescat in pace.
Körbeértünk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése