A Föld új, mint rég: sötétek az egek, rom-hidegek a tájak, és kietlenségében semmi sem mozdul.
A Természet figyel csupán, árgus szemekkel, megbújva a bolygó felett, a bolygó alatt. Bírónak néznék, bár tanú csupán.
Megrezzen a völgy elvadult fövenye, kósza derengés, mint holmi lidérc, járja a vidéket.
Ez örökkönvaló: az Élet érkezik előbb.
Nyomában jár már a Halál, pillanat-pontossággal.
Szemben egymással, a rét két túloldalán, délceg, elképzelhetetlen valójukban, ott állnak ők.
Meghajolnak, ahogy dukál, nagy csaták és méltó ellenfelek előtt, a szemkontaktus marad; a körülöttük lévő hegyek feszültséget sisteregnek.
Aztán átváltozó sziluettek, ugyanaz az alak, ami egyszerre fenyegetés és tiszteletteljes csodálat: az Élet hatalmas kígyólényén a fehér pikkelyek éle ezüst, és Halál fekete hüllőtestén aranyként csillan meg a szüremlő fény.
Villámnál gyorsabban rontanak egymásnak.
Tükör minden mozdulatuk, egy-mozdulattal ütköznek és válnak el, tűhegynyi méregfoguk egyszerre villan.
Tekergésük szimmetria, a súlyosan vonott vonalak egymásba futnak és kapnak: Halál teste kanyargó utakat sorvaszt a fűben, érintésére elenyész minden fikarcnyi lét. Élet teste a porzó talajig perzsel le mindent és mindent, mert túl sok, ó, mennyire sok.
Némán folyik a harc, még percekig, még hetekig, még az idők kezdetéig és végéig.
Ez a vége egyébként: ugyanakkor marnak egymásba, Élet a Halálba, Halál az Életbe.
Körben fekszenek, egyetlen, szakadatlan körben.
Majd elhúzódnak, és visszahúzódnak, ki-ki a maga szokott térfelére.
A mély egekre gomolyfelhők vonulnak.
Újabb meghajlás, fáradtan, kimerülten, és az ígéret, hogy holnap, és holnapután, és a mindörökségben és azután is, ugyanitt, mindig, veled. Senki mással.
A völgy most már üres. Újra új, mint rég.
És a Természet, mint ez a döntő, végtelen türelmű tanú, esőt küld, a hulló víz pedig elmossa az egymás mellett futó föld-mintákat.