Hozzávaló: egy gyertya csonkig égve

(Szorongtam, szóval szobatársam mondott egy promptot, hogy gyorsan írjak hozzá valamit és arra figyeljek. Ehhez mérten tessék ezt olvasni, komolyan venni, amit akartok. A prompt az Over The Garden Wall című sorozat második részének aestheticjét vette alapul, és ennek végül túl sok köze nem lett hozzá.)

– Kardamom! – dörögte a hang, és a faluközepen felállított ón-üstbe szórta a fűszert. Alatta vígan, gúnyosan parázslott a tűz.
– Kardamom – sóhajtotta áhítatosan mindenki más, körbe-körbe csoportusulva a rituálé körül. Mindenki ismerte már a receptet, számolatlan hosszú ideje már, hogy minden ősz második holdtöltéjén meghallgatták, ahogy a csak ezen a napon felbukkanó Mester végigvette azt. 
Csontzörgés és levélkrancsolás futott végig a tömegen, a selymes ősz-fuvallat mágiát sejtetett az éjszakában, és ezzel együtt a lélegzetvételek reménykedve megrekedtek. 
(Megrekedtek volna, ha valamennyien vesznek levegőt. Se a csontváz-családokra, se a tök-nemzedékekre nem volt ez jellemző.)
– Gyömbér! – folytatta a Mester, hangja a füsttel együtt még messzebb szállt ezúttal, ahogy a gőzölgő kotyvalékba keverte az alapanyagot. 
Metszett szemei és szája mögött pedig – a többi gyertyalánggal vígan égő tök-filkótól eltérően – csak feketeség látszott, amiről azt beszélték, ha elég sokáig figyeled, meglátod ott a csillogó csillagokat, akár a visszabámuló szemeket, mert az ott maga a végtelen univerzum, minden bölcsességével és öröklétével együtt.
A Mester öregnek látszott, hatalmasnak és végtelennek, és rettenetesnek. 
– Só, bors, s minden, mi jó!
A tömeg izgatottan duruzsolt tovább, a csontvázak lelkesedése már-már vetekedett a tök-csoportok feszült várakozásával.
Mindjárt kész.
Most jön a fő-fő hozzávaló, és sok tök inkább elfordult. Oly sok év, és oly nemes cél, nem bírták még mindig megszokni.
Az illatok még édesebbé és szinte émelyítővé váltak, ahogy az alvó tök-kiválasztottat pár kiválasztott csontváz a levegőbe emelte, és a Mester elé vitte lassan, méltóságteljesen. 
Még égett a gyertya a fejében, mikor a Mester előhúzta az ezüstkést, és következetesen elkezdte szeletekre vágni a tök-fejet. 
Csak így működik. Amíg még él, addig kell csinálni. Ez a nyíltan titkos hozzávaló.
Mikor a gyertyaláng körül nem maradt egy darabnyi tök-fedő sem, a Mester fújt egyet, a gyertyaláng elaludt. 
Teljes csend telepedett az egybegyűltekre. Valaki mintha halkan szipogni kezdett volna. 
A Mester gondosan kikapargatta a tök-belsőt az üstbe. Megkavarta jópárszor. 
A csend kongani kezdett. 
– Mondd, Mester, hogy most működni fog – suttogta az egyik bátrabbnak mondható csontváz, mintegy szóvivőként mindegyikük nevében. 
A Mester tök-feje veszélyesen megingott. 
– Reggelre kiderül. Forduljatok meg jól a füstben, az illatokban, és ha nem működött, továbbra is adósotok vagyunk, mi, élő-tökök, nektek, csont-nemzetnek, és következő évben újra megpróbáljuk visszaadni rátok a bőrt.
Halk szisszenések. A felszólaló csontváz bólintott. 
– Már nekünk rossz nézni, ahogy feláldozzátok magatokat. 
– Térjetek nyugovóra. 
Lassanként elszállingóztak a tömegek, a Mester is visszatért házikójába az üsttel. Behúzta a függönyöket.
Mielőtt az üst édes-krémes tartalmát az előkészített tészta-formába öntötte volna, levette a tökfejet magáról, megmosdatta univerzum-sötét macskabundáját, aztán nekiállt sütni, tejszínhab-krémet kavarni, közben nyávogva dudorászott.
Csak egy kis kóstolót engedett meg magának.
Az idei áldozat kifejezetten érett tök volt. És pont sikerült eltalálnia az arányokat. Ebben az évben sem fogja elveszíteni az éves Boszorkány-macskák Sütőtökpite-sütő Versenyét. A titkos hozzávaló teszi.
Másnapra, mint mindig, a Mester, minden vélt és valós adósságával együtt eltűnik.