Szűrt-Realizm

  ha ott volna az üres papír. ha így maradna. vagy. ha leírnád, és nem gondolnál arra, hogy ez már így marad. kézirat és búcsúszó nem ég el. vagy. ha elégetnéd. ha felégetnéd. ha engednéd. ha elengednéd. ha életed útjának felén azt a gigászi gordiuszi csomót kibogoznád (mert kardod, az nincs hozzá). ha megélnéd, ha megérnéd. a hegytetőről megragadnád a Napot. vagy. éjszaka van. vagy. ha elvesztenéd félúton a kifakult aranyfonalat,   és ha egyszerre csak (a labirintusban szél van) abbahagynád. és mi lenne a pillangóhatás. vagy. ha kivételesen a hurrikán törné le a lepke röpke szárnyát. vagy. ha nem létezne a lepke, vagy legalábbis nem álmodná senki azt, hogy van. vagy – és gondolható, hogy ez nem számít vagylagosnak – minden univerzumnak megvannak a maga vagy-jai . jók, rosszak, véglegesek – ki-ki maga eldönti. és ez az. ezek itt mind összeadódnak, szorozódnak, talán, ahogy manapság népszerű, egymással párhuzamba ...

(Ez a cím borzasztó. Ha nem tudja az ember, honnan van, azért, ha tudja, akkor azért. De már így marad.) Elővigyázatosan meghúzódott a megfeketedett facsonk mögött, nehogy a távozók meglássák. Aztán Lélek megcsóválta a fejét – miért is tennék, vissza se néznek –, és ettől egész, formákat épphogy sejtető légteste is ingott vele, mint ahogy a lenti völgyben a szélfútta fűtömeg is tette. – Egyre neveletlenebbek – állapította meg végül keserűen, suttogásnak is kevés hangon. Majd előlebbent rejteke mögül, és a mezítelennek feltűnő lábfejével megbökött egy otthagyott chipses zacskót, ami zörögve gurult tovább a hirtelen kezdődő és veszélyesen meredek domboldalon. Kedvelt turistacélpontnak számított ez a városka-széli dombtető, főleg ilyen késő-fényes órákon. A remek kilátás teszi, belátni innen az erdőség megannyi tetszetős természeti kincsét, hát még milyen szépre szerkeszthető képek készülnek innen a magasból. No meg voltak azok a városi legendák holmi kísértetjárásról, bár az okok ezen r...

Rajzóra után történt. Ez volt a feladat: fesd le a padtársad, ülőszomszédom nagy karika-mozdulatokkal illegette az ecsetjét, én egy anyajegyet próbáltam a jó helyre pöttyinteni a lapomon és a homlokán. Ezután a szünetben páran belém kötöttek. Az a ronda banyás hajam, röhögtek, nézd a kócokat, a fél rajzlapot az tölti ki, a szenes szénakupac a lufifejemen. Próbáltak beletépni, nyálas papír-galacsinokat dobáltak felém, én meg futottam előlük a felhős iskolaudvaron. A hajam úgy lobogott körülöttem, mintha ideges volna. Délután hazaértem, leraktam a hátizsákom, és amikor egy göndör tincsben mégis találtam egy alattomos papírbogyót, azt motyogtam: nem értem. Nem akartam túl hangosan mondani, egyébként nagyon sok mindent értettem, de hirtelen rendesen elbizonytalanodtam. Ronda szénakupac, azt mondják? Hát ennek a végére kell járni. Határozottan az egész alakos tükör elé álltam, ami a fürdőszobában függött a falon. Aztán hátrébb álltam. Egy ponton leguggoltam. Nagyra nyitottam a sze...

A Föld új, mint rég: sötétek az egek, rom-hidegek a tájak, és kietlenségében semmi sem mozdul. A Természet figyel csupán, árgus szemekkel, megbújva a bolygó felett, a bolygó alatt. Bírónak néznék, bár tanú csupán. Megrezzen a völgy elvadult fövenye, kósza derengés, mint holmi lidérc, járja a vidéket.  Ez örökkönvaló: a z Élet érkezik előbb.  Nyomában jár már a Halál, pillanat-pontossággal.  Szemben egymással, a rét két túloldalán,  délceg, elképzelhetetlen valójukban, ott állnak ők.  Meghajolnak, ahogy dukál, nagy csaták és méltó ellenfelek előtt, a szemkontaktus marad; a körülöttük lévő hegyek feszültséget sisteregnek.  Aztán átváltozó sziluettek, ugyanaz az alak, ami egyszerre fenyegetés és tiszteletteljes csodálat: az Élet hatalmas kígyólényén a fehér pikkelyek éle ezüst, és Halál fekete hüllőtestén aranyként csillan meg a szüremlő fény. Villámnál gyorsabban rontanak egymásnak.  Tükör minden mozdulatuk, egy-mozdulattal ütköznek és vá...

Széttépni a felhőket, szerteszét, szerteszét. Cintia ezt dalolászta aznap, gyerekkoruk hátsó verandáján. Cintia olyan hétéves forma volt, szép, szöszke, szertelen, akiről el is hiszed, hogy örökre ilyen szép, szöszke, szertelen marad. Ezt ő is nagyon jól tudta magáról. Az a fajta lányka ő, aki mindenkire tisztán és tündöklően rákacagott, mert a trükk botrányosan egyszerű: ha így tesz, minden szava, szándéka szent, és minden hisztis könnycseppje főben járó bűn. Ezt mások persze nem sejthették, amúgy nem lett volna ennyire vicces a dolog. Hát mindannyian visszamosolyogtak rá, a drága, kicsi Cintiára. Ezzel együtt pedig tették, amit a drága, kicsi Cintia óhajtott, idegenek, ismerősök, és persze, a szülei. Egyedül a nővére nem. Ő sose mosolygott, talán senkire sem. A nővére volt Cintia ragyogó, akaratos mosolyának árnyéka. Cintia mélyen megvetette ezért.   Széttépni a felhőket, szerteszét, szerteszét. Ezt dalolta aznap Cintia, a veranda lépcsőjén, az újonnan kikönyörgött csillogós szan...