Képtelenség

Rajzóra után történt. Ez volt a feladat: fesd le a padtársad, ülőszomszédom nagy karika-mozdulatokkal illegette az ecsetjét, én egy anyajegyet próbáltam a jó helyre pöttyinteni a lapomon és a homlokán.

Ezután a szünetben páran belém kötöttek. Az a ronda banyás hajam, röhögtek, nézd a kócokat, a fél rajzlapot az tölti ki, a szenes szénakupac a lufifejemen. Próbáltak beletépni, nyálas papír-galacsinokat dobáltak felém, én meg futottam előlük a felhős iskolaudvaron. A hajam úgy lobogott körülöttem, mintha ideges volna.

Délután hazaértem, leraktam a hátizsákom, és amikor egy göndör tincsben mégis találtam egy alattomos papírbogyót, azt motyogtam: nem értem. Nem akartam túl hangosan mondani, egyébként nagyon sok mindent értettem, de hirtelen rendesen elbizonytalanodtam. Ronda szénakupac, azt mondják? Hát ennek a végére kell járni.

Határozottan az egész alakos tükör elé álltam, ami a fürdőszobában függött a falon.

Aztán hátrébb álltam. Egy ponton leguggoltam.

Nagyra nyitottam a szememet, aztán hunyorogtam. Hiába.

A tükör fürdőszobája teljes bizonyossággal ott volt, anyu bolyhos fürdőköpenye, apa zuhanypapucsa, még Pötykecica alomtálcája is. Csupán az én alakom nem létezett benne épp.

Rögtön keresni kezdtem. Megnéztem anyu sminktükrét, hátha. Átrohantam a lakáson, megkocogtattam a nappali üvegvitrinjének ajtaját, letelepedtem a lekapcsolt TV elé, figyeltem az ürességet. Megnéztem újra a fürdőben, a szennyeskosár mögött, Pötyke is sokszor aludt ott. A tükörképem nem lett meg.

Persze, most kellett eltűnnie, amikor szükségem lenne rá! Tessék előjönni! Vagy mérges lett a csúfolódások miatt, és elszökött? Megijedt talán?

Ezt a gondolatot el akartam vetni, mert az azt jelentené, hogy az osztálytársaimnak igaza lehet, de egyre ott ragadt a lufifejemben.

Leültem végül a tükör elé.

Hát nem jön vissza, örökre eltűnt. Majdnem sírtam, mintha én magam vesztem volna el, ez a csúf banya.

Zaj jött kint az előszobából: Pötyke felborította a hátizsákom. Ahogy berontott hozzám, átöleltem. Aztán eszembe jutott valami.

A temperámmal tértem vissza a tükörhöz, bizonytalanul az ecset fejére nyomtam a festékből. Később az ujjaimmal húztam lelkes vonalakat az üvegre, oda, ahol nekem kellett volna lennem.

Először nem tűnt az igazinak. Aztán nem érdekelt, hogy az legyen. Végül az érdekelt csak, hogy nekem igazinak tűnjön. Mindenesetre borzasztóan tetszett, ahogy élénk színű és fekete csigákat kunkorítottam a tükörkép-fejemre, ami így nem hasonlított lufira, de ki tudja, más hogyan látná. Pötyke dorombolva a maszatos kezemhez bújt.

Napok múltán kisütött a nap. Az iskolaudvaron figyeltem, ahogy a fény szivárványt festett a sötét, kóckupac tincseimre, vibráltak és csillogtak rajta a színek. Egészen varázslatosnak tűnt, ami egy tisztességes boszorkányhoz nagyon is illene. Erre azért elmosolyodtam.