Rajzóra
után történt. Ez volt a feladat: fesd le a padtársad, ülőszomszédom nagy karika-mozdulatokkal
illegette az ecsetjét, én egy anyajegyet próbáltam a jó helyre pöttyinteni a lapomon
és a homlokán.
Ezután a szünetben
páran belém kötöttek. Az a ronda banyás hajam, röhögtek, nézd a kócokat, a fél
rajzlapot az tölti ki, a szenes szénakupac a lufifejemen. Próbáltak beletépni, nyálas
papír-galacsinokat dobáltak felém, én meg futottam előlük a felhős
iskolaudvaron. A hajam úgy lobogott körülöttem, mintha ideges volna.
Délután
hazaértem, leraktam a hátizsákom, és amikor egy göndör tincsben mégis találtam
egy alattomos papírbogyót, azt motyogtam: nem értem. Nem akartam túl hangosan
mondani, egyébként nagyon sok mindent értettem, de hirtelen rendesen
elbizonytalanodtam. Ronda szénakupac, azt mondják? Hát ennek a végére kell
járni.
Határozottan
az egész alakos tükör elé álltam, ami a fürdőszobában függött a falon.
Aztán hátrébb
álltam. Egy ponton leguggoltam.
Nagyra nyitottam
a szememet, aztán hunyorogtam. Hiába.
A tükör
fürdőszobája teljes bizonyossággal ott volt, anyu bolyhos fürdőköpenye, apa
zuhanypapucsa, még Pötykecica alomtálcája is. Csupán az én alakom nem létezett
benne épp.
Rögtön
keresni kezdtem. Megnéztem anyu sminktükrét, hátha. Átrohantam a lakáson,
megkocogtattam a nappali üvegvitrinjének ajtaját, letelepedtem a lekapcsolt TV
elé, figyeltem az ürességet. Megnéztem újra a fürdőben, a szennyeskosár mögött,
Pötyke is sokszor aludt ott. A tükörképem nem lett meg.
Persze,
most kellett eltűnnie, amikor szükségem lenne rá! Tessék előjönni! Vagy mérges
lett a csúfolódások miatt, és elszökött? Megijedt talán?
Ezt a
gondolatot el akartam vetni, mert az azt jelentené, hogy az osztálytársaimnak igaza
lehet, de egyre ott ragadt a lufifejemben.
Leültem végül
a tükör elé.
Hát nem jön
vissza, örökre eltűnt. Majdnem sírtam, mintha én magam vesztem volna el, ez a
csúf banya.
Zaj jött
kint az előszobából: Pötyke felborította a hátizsákom. Ahogy berontott hozzám,
átöleltem. Aztán eszembe jutott valami.
A
temperámmal tértem vissza a tükörhöz, bizonytalanul az ecset fejére nyomtam a
festékből. Később az ujjaimmal húztam lelkes vonalakat az üvegre, oda, ahol
nekem kellett volna lennem.
Először nem
tűnt az igazinak. Aztán nem érdekelt, hogy az legyen. Végül az érdekelt csak,
hogy nekem igazinak tűnjön. Mindenesetre borzasztóan tetszett, ahogy élénk
színű és fekete csigákat kunkorítottam a tükörkép-fejemre, ami így nem
hasonlított lufira, de ki tudja, más hogyan látná. Pötyke dorombolva a maszatos
kezemhez bújt.
Napok múltán kisütött a nap. Az iskolaudvaron
figyeltem, ahogy a fény szivárványt festett a sötét, kóckupac tincseimre,
vibráltak és csillogtak rajta a színek. Egészen varázslatosnak tűnt, ami egy
tisztességes boszorkányhoz nagyon is illene. Erre azért elmosolyodtam.