Cintia ezt dalolászta aznap, gyerekkoruk hátsó verandáján.
Cintia olyan hétéves forma volt, szép, szöszke, szertelen, akiről el is hiszed, hogy örökre ilyen szép, szöszke, szertelen marad. Ezt ő is nagyon jól tudta magáról.
Az a fajta lányka ő, aki mindenkire tisztán és tündöklően rákacagott, mert a trükk botrányosan egyszerű: ha így tesz, minden szava, szándéka szent, és minden hisztis könnycseppje főben járó bűn.
Ezt mások persze nem sejthették, amúgy nem lett volna ennyire vicces a dolog. Hát mindannyian visszamosolyogtak rá, a drága, kicsi Cintiára. Ezzel együtt pedig tették, amit a drága, kicsi Cintia óhajtott, idegenek, ismerősök, és persze, a szülei.
Egyedül a nővére nem. Ő sose mosolygott, talán senkire sem.
A nővére volt Cintia ragyogó, akaratos mosolyának árnyéka.
Cintia mélyen megvetette ezért.
Széttépni a felhőket, szerteszét, szerteszét.
Ezt dalolta aznap Cintia, a veranda lépcsőjén, az újonnan kikönyörgött csillogós szandálja szikrákat szórt a deszkákra, kócos copfjából kikandikált egy tincs, és az ég felé nyúlt, a tengernyi, átláthatatlan fehérség felé.
Az égbolt narancsos márvány.
Cintia azt vette már megint a fejébe, hogy széttépi a felhőket. Úgy hallotta az osztálytársától, attól a kancsal Antitól, akit ettől függetlenül mindenki borzasztó okosnak gondolt, nem is értette, hogyan, de ez az Anti azt mondta: a felhő a létező univerzum legpuhább anyaga. Puhább, mint Anya szőrmekabátja, puhább, mint a selyem, puhább, mint a mostani gyapjúpárnája.
Tehát Cintiának mindenképpen szüksége volt rá: a párnája huzatába akarta tömködni a felhődarabokat. A létező univerzum legpuhább párnáján akarta aludni az álmát, mert úgy mennyire fantasztikusan gyönyörű lehet.
Csak el kéne érnie őket.
Ha ott lehetne fenn, ha repülhetne, ha lenne egy akkora létrája, ha…
– Anya! Apa! – Már mosolygott. Már hízelgett.
Amikor a szülei sajnálattal tárták szét a karukat, hogy hát ez merő képtelenség, már toporzékolt is.
A nővére a szobája ajtajából figyelte a jelenetet, álmatag szemekkel.
Aztán annyit szólt, szende bárányfelhőket szétkergető szellő szelídségével:
– Elmehetnénk hintázni...
Anya és Apa először ráförmedtek: hogy merészel egy ilyen helyzet közepén… De Cintia arca felragyogott.
– Heuréka!
Mindenkit meglepett, hogy tudja ezt a szót.
Cintia ott hintázott a lemenő napban, nevetve kapdosott egyre magasabbra és magasabbra, ahogy Apa jókedvvel löködte, Anya pedig aggodalmasan kérte őket, csak óvatosan, nehogy leessen.
Csak egy hinta volt, a másik lánca elszakadt.
Cintia nővére csendben ült a fűben, és lecsapott egy szúnyogot a combján.
Mikor hazaértek, régen sötét volt, és kertvárosi éjszakai mozdulatlanság.
Anya és Apa megnyugodva nyugovóra tértek. Cintia ekkor a nővére felé fordult, arcán már nyomát sem lehetett találni annak a tündéri, túlvilági mosolynak. Számonkért.
– Hazudtál nekem. De talán megbocsátok, amikor szerzel nekem felhőpárnát.
A nővére nem mondott erre semmit.
Cintia összehúzta a szemét. Majd vállat vont.
– Én biztos túl kicsi voltam, hogy elérjem őket, szóval akkor neked kell hintáznod. De a párna az enyém.
Mély éj volt ez, mélységes éj és mélységes csönd.
Belopózott Cintia szobájába.
Cintia szokásához híven belegabalyodva a takaróba aludta igazak és hamisak álmát, a holdfény körvonalat húzott szépre metszett arca élén.
Mélységes csönd volt.
Aztán a hiába küzdő neszek és a tompított nyüszítések, ahogy Cintia nővére a húga arcába nyomta és nyomta és nyomta a párnáját, amíg bírta szusszal.
Megint a mélységes csönd.
Széttépni a felhőket, szerteszét, szerteszét.
Csak egy hinta van, és Szandra azon hajtja magát, előre-hátra, előre-hátra, teljes erejéből.
Szandra tizenkilenc éves, rakoncátlan és hullámos a haja, sötét a szeme.
Azóta az éj óta folyamatosan csak kacag.
Előre-hátra, és nyúlik előre, és fel, fel, felfelé.
Az ég csupa tiszta, tündöklő felhő.