ha ott volna az üres papír.
ha így maradna.
vagy.
ha leírnád, és nem gondolnál arra, hogy ez már így marad.
kézirat és búcsúszó nem ég el.
vagy.
ha elégetnéd. ha felégetnéd.
ha engednéd. ha elengednéd.
ha életed útjának felén
azt a gigászi gordiuszi csomót kibogoznád
(mert kardod, az nincs hozzá).
ha megélnéd, ha megérnéd.
a hegytetőről megragadnád a Napot.
vagy.
éjszaka van.
vagy.
ha elvesztenéd félúton a kifakult aranyfonalat,
és ha egyszerre csak
(a labirintusban szél van)
abbahagynád.
és mi lenne
a pillangóhatás.
vagy.
ha kivételesen a hurrikán törné le a lepke röpke szárnyát.
vagy.
ha nem létezne a lepke, vagy legalábbis nem álmodná senki
azt, hogy van.
vagy
– és gondolható, hogy ez nem számít vagylagosnak –
minden univerzumnak megvannak a maga vagy-jai.
jók, rosszak, véglegesek – ki-ki maga eldönti.
és ez az.
ezek itt mind összeadódnak, szorozódnak,
talán, ahogy manapság népszerű, egymással párhuzamba
csapódnak,
és összeérhetetlenségük és maradójuk kiadja
az aurea mediocritast:
hogy itt vagyok.
kiszámított egyenlet-énem előtt
ott az üres papír.
mi lenne, ha most firkálok rá egy áthatolhatatlan kacskaringót.
aztán kijutok belőle, tűzzel-vassal, ha kell.
a lepke elrepült.
nem maradt más utána,
csak némi aranypor a földön,
mint a csillagok.